Karácsonyi káosz: Nyakig a nyugiban

 

Raziel arra botorkált ki a nappaliba, hogy Belader az ablakban ül, és majszolja a mézeskalácsot, amit még nem díszítettek fel. Kitotyogott hozzá piros, karácsonyi macis pizsamájában. Jó reggelt kívántak egymásnak. A démon is a karácsonyi pizsamáját viselte, ami szerinte eléggé maszkulin, illik hozzá a maga télapósapkás rénszarvasaival.

Odakint kövér pelyhekben hullott a hó. Mióta nem látott fehér karácsonyt, vagy úgy egyáltalán havat?

- Nem ébresztettél fel.

- Megérdemled a pihenést – sehol egy csipkelődő megjegyzés. Raziel megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mire Belader csak a vállait vonogatta. – Csak gondolkodom. Hogy biztos, jól csináltuk? Ennek az időszaknak ilyennek kell lennie? Vagy valami valahol félresiklott? Nem jól vártuk?

Raziel felvett egy barnábbra sült mézeskalácsot, kettétörte, és az egyik felét megette. Fejben lejátszotta újra az elmúlt egy hónap eseményeit. Kicsit úgy érezte magát, hogy kétféle ember van. Aki a karácsony napos odalát látja, ahol esik a hó, minden fenyőillatú, kakaós-takarós filmekkel készülődik, mosolyogva csomagol, és már most tudja, mit vesz mindenkinek következő évben. Aki szívből énekli a karácsonyi dalokat, aki táncol a karácsonyi tömegben. S persze, ott vannak azok is, akiknek az év legnagyobb stresszét jelenti. Bárkivel beszélnek, nem tudják, mit vegyenek, mit akarnak, mit főzzenek. Hó helyett latyak és mínuszok vannak, összecsapott karácsonyfák, kenyérrel kitömött szaloncukros papírok, odakapott sütemények, fanyar félhomály. Raziel kicsit úgy érezte, hogy az utóbbiba száguldottak bele.

Őszintén meglepődött az október elején polcokra került mikulásoktól, vagy a hangulatba jött emberektől. Ugyanakkor tetszett neki a november elején feldíszített esti város, vagy, hogy a plázában már a hónap végén karácsonyi dalok szóltak. Idegőrlő volt a tudat, hogy az előre kipróbált ételeket egy nap alatt kell elkészítenie, és rövidebb idő alatt fogják megenni, mint amennyibe kerül, hogy a világ leghosszabb kifejezését kimondják. Félt, hogy amiből sok van, nem fog ízleni senkinek, és amiből keveset csinált, az fogy el először. Félt, hogy bár kitakarított előző nap, az ablakot nem pucolta le, mert Belader szerint egymást fogják nézni, és különben is, függöny lóg előtte. Félt, hogy megtervezett mindent, és ehhez képest csúszásban lesz. Hogy akkor érkezik majd meg mindenki, amikor nem lesz kész még semmi. Aggódott, hogy mindenki elégedett lesz-e az ajándékkal, amit kap?

Rápillantott a tömött kórónak tűnő mini karácsonyfájára, a Belader által becsomagolt – leginkább hatalmas celluxcsomókra emlékeztető – ajándékokra. Elidőzött a mézeskalács házikón, az aprósüteményeken, a karácsonyi világításon, ami valahogy olyan, mintha Dili és Slob ugrálókötele lenne még akkor is, amikor gondosan el vannak csomagolva. A gordiuszi csomó ahhoz képest smafu. Elmosolyodott, amikor a tévére tekintett, és az asztalon heverő filmekre.

- Tudod, mit mondok erre? – Belader reménykedve ránézett. – Hogy nem kell olyannak lennie a karácsonyunknak, meg a készülődésünknek, mint bárki másénak a világon. A mienk ilyen volt, ilyen lesz. Jól van ez így. Mindenki karácsonyának megvannak a maguk szabályai, a mienk egy kicsit kaotikus volt, de szerintem nem csináltuk rosszul. Nem is lehet. Nincs olyan, hogy rosszul várom, rosszul díszítem. A szépsége az ünnepnek az, hogy adunk. Gondolunk a másikra, jót nevetünk, ha más nem, a bénázásainkon biztosan. Maximum, ha lesz még egy ilyen, akkor máshogy kell egy-két dolgot beütemezni. – Raziel a térdére csapott. – Lényeg, hogy ez a mienk. Megyek, csinálok egy forró csokit. Megkívántam. Kérsz te is?

Belader végre újra cinkos mosolyra húzta a száját.

- Naná. Ha lehet, habot, pillecukrot, és zizit is kérek a tetejére. De nem a csokisat, hanem a színeset. Addig figyelem azt a három nénit, akik úgy fogják a napfényt, mint párkák az idegeneket vacsorára.

Raziel futólag nézett rá a három kabátos öregasszonyra. Később meg mert volna esküdni rá, hogy őket figyelték, sőt mi több, lehallgatták. Akkor még nem foglalkozott velük, minden figyelmét lekötötte a tökéletesen selymesnek ígérkező csokoládé, amit Beladerrel a kanapéra kuckózva fogyasztottak el a soron következő film közben, ameddig be nem csengetett valaki.