Őszintén szólva

Őszintén szólva, nem tudom, hol kezdjem. Nagyon, nagyon, nagyon… rettentő régen írtam magamtól bármit is. Én ezt alkotói válságnak fogtam fel, ami lassan átfordult pánikba, kényszerbe, majd kiégésbe és motiválatlanságba. Szerettem írni, papírra vetni az eseményeket, nem csak szórakozás, vagy önkifejezés, de terápiás eszköz is volt nekem. Főleg, mivel én élőszóban annyira nem vagyok erős. Mindig is az írás volt a fő önkifejezési eszközöm.

Nagyon szerettem írni, mígnem elkezdtem blogolni. Jöttek az emberek, olvastak, kommenteltek, elvártak, majd eltűntek. Mindenféle visszajelzés nélkül. Én is egyre inkább azért csináltam, hogy szórakoztassam őket. Nem magamat, hanem őket. És ez a lufi a rövid videók térnyerésével kipukkadt. Aztán begyűrűztek azok is, akik megpadlóztattak a „miért írtad rólunk azt, hogy” kezdetű beszélgetésekkel, és egyre inkább nem volt kedvem írásban beszélni.

Egy olyan embernek, aki inkább introvertált, mint én, ez egyenlő a semmivel.

Az élet értelmetlenségével.

Az elmúlt öt évet analizálással töltöttem. Néha írtam pályázatokra, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. A végén oda jutottam, hogy a laptopot sem kapcsoltam be. Majd bekapcsoltam, és csak néztünk egymásra az üres dokumentummal.

Ha lecsuktam a laptopot, cikáztak a gondolataim, jöttek az ötletek, de amint felnyitottam, megszűnt az agy-ujj koordináció. Az elmém üres lett. Felváltotta a terveket a páni félelem.

A történethez hozzátartozik az is, hogy befelé élő ember vagyok, és muszáj volt elkezdenem kifelé élni. Elment az időm, az energiám. Mondanivalóm csak-csak lett volna, de egyszerűen nem jött a löket, hogy én azt le is akarom írni.

Az elmúlt öt évben viszont, óriási szükségem lett volna az írásra. Nagyon sok minden történt, s amint felálltam az egyik pofonból, jött a következő, majd az az utáni, és ott ültem a földön. Kibeszélés nélkül. Kiírás nélkül.

Az sem ment, hogy olyan dolgokról írjak, amik őszintén nem érdekelnek. Csak könyvekről, csak kirándulásokról, csak receptekről, csak filmekről nem tudok írni, mert nem csak ez vagyok, és ezekben sem feltétlenül azok érdekelnek, amik sok másik embert. Eltérő ízlés, eltérő vélemény, szűkülő körök.

Egyszerűen csak azt éreztem, hogy fuldoklok.

Írnék, de nem tudom, miről. Miről szabad? Miről kéne? Hova kéne? Hogyan kéne?

Nem kis időt és energiát igényelt, míg eljutottam arra a pontra, hogy megrázzam magam, és rájöjjek egy piszkosul fontos dologra. Kiszolgáltam. Másokat. Megfeleltem. Másoknak. Hazudtam. Magamnak.

Nem arról van szó, hogy kiégtem, vagy motiválatlan vagyok.

Arról van szó, hogy már más dolgok érdekelnek, más dolgok élveznek prioritást. Már nem akarok versenyt olvasni az idővel, vagy más olvasó emberekkel. Nincs kedvem kuncsorogni kéziratokért, benyalni magam olyan társaságokba, ahol csak akkor leszek jó, ha nagyjából vagy teljesen ugyanúgy gondolkodom. Már nem vonz, hogy elolvassak minden könyvet, vagy megnézzek minden filmet. Nem szeretnék minél nagyobb könyvtárat, és nem szeretnék megmurdelni egy teljesítménytúrán. Nem akarok azért valami lenni, mert nem lehetek az, amit más már lefoglalt magának, de érezteti veled, hogy kevesebb vagy, ha te nem vagy olyan. Már nem akarok mindenkinek írni, mindenkihez szólni, csak amolyan magamról, magamnak üzemmódban működni. Aztán, ha talál magának valaki valami hasznosítható kacatot nálam, akkor van egy kis plusz benne.

Szóval, öt év. Igen. Egy elég mély önismereti utazás kezdete. Azt hiszem.

Az írás a személyiségem részét képezi, ezzel tudok azonosulni. Ha nem is napi rendszerességgel, de jó lenne visszatérni hozzá úgy, ahogy nekem tetszik. Azt is tudom, hogy ilyen kreatív lélek vagyok, időszakosan mindig érdekel valami, vagy mókolok valamivel. Egy éve még a kraftolásért voltam oda, azelőtt az origami kötött le, azelőtt a színezés. Valamikor az ókorban a rajzolás.

Olyan helyekről jött a segítség az utóbbi fél évben, amire nem is gondoltam volna.

Visszataláltam a személyiségem egy részéhez, és kicseréltem kényszerdolgokat tényleg hobbi dolgokra, amikben igenis van motivációm, ami viszont hozzásegít ahhoz, hogy újra billentyűzetet ragadjak.

Lehet, hogy tényleg kellett egy kicsit hosszabb pihenő, ami alatt rájöttem, mik is érdekelnek most. És ez nem arról szól, hogy bizonyos dolgokat teljesen kiiktatok, de időszakosan fogok hozzájuk nyúlni, ugyanakkor szeretném megtartani az írás szeretetét, a mesélést magamnak, magamban.

 

UI: A régi írásaim is majd felkerülnek, de egyelőre csak piszmogok.