Társadalmi túlélőjáték

Vasárnap. Ezt már reggel lehet érezni. A levegőn. A parkolón. Az embereken, akik egyszerre indulnak el ugyanoda, mintha titkos utasítás lenne, hogy ma mindenkinek elfogyott otthon a sajt.

Nem akarok boltba menni. Persze menni kell. Mindig menni kell. Az élet egyik legaljasabb tulajdonsága, hogy újra és újra kifogy minden. Tej. Az alutasakos. A tojás. Vécépapír. Energia. Türelem.

Főleg türelem.

Pletykálunk, fecsegünk, locsogunk

A pletykáról mindenki úgy beszél, mintha valami alantas, szégyellnivaló női szokás lenne. Közben meg az emberiség történelmének nagy része konkrétan abból állt, hogy emberek tüzek körül ülve más emberekről beszéltek.

Csak akkor még nem hívták toxikusnak.

Süt a nap és szárad a hajam

Van az a pillanat tavasszal – vagy inkább már majdnem nyáron -, amikor az ember kilép az utcára frissen mosott hajjal, és hirtelen rájön, hogy végre nem kell azonnal élet-halál kérdést csinálni a hajszárításból.

Fürdőszobapolcos esztétikák

A szépségápolásról a legtöbb nő úgy beszél, mintha két véglet közül lehetne választani. Az ember vagy elengedi magát, vagy reggel ötkor csiganyálkát ken az arcára egy rose gold görgővel, miközben kollagénes matchát iszik.

Egy kis műtét

Kisműtét. Már a neve is olyan, mintha valaki próbálná kisebbre beszélni az egészet. Mintha valami rövid, udvarias kellemetlenség lenne, mint amikor az ember véletlenül fordítva veszi fel a pólóját. Pedig az igazság az, hogy attól még, hogy orvosilag rutin, az ember lelkében simán lehet egy főműsoridős dráma.

#selfcare

 

Többet gyalogoltam odafelé, mint amennyit a váróban töltöttem. Persze kicsit korábban érkeztem, mint mindig, mindenhova. Még a világra is annak idején. Valahogy szeretek ott lenni időben, így nem az úton rágom a körmöm, hanem a helyszínen. Ott ültem a váróban tiptop körülmények között, friss magazinok előttem, kellemes klíma fölöttem, és azon gondolkodtam, vajon miért olyan nehéz időpontot kérni saját magunkhoz?

Mert végül is erről van szó, nem?

Cipősdobozba zárt kreativitás

 

Mindig csodáltam azokat az embereket, akik képesek végigcsinálni dolgokat. Nem csak álmodozni róluk, nem csak motivációs-táblákat gyártani vagy jegyzetfüzetek első oldalára nagy terveket írni, hanem ténylegesen megvalósítani őket.

A barátnőim például ilyenek.

Nyárindító hétvége

A pünkösd mindig egy kicsit olyan ünnep volt nekem, mint egy távoli rokon, akinek tudod a nevét, de fogalmad sincs, pontosan mivel foglalkozik.

Őszintén szólva

Őszintén szólva, nem tudom, hol kezdjem. Nagyon, nagyon, nagyon… rettentő régen írtam magamtól bármit is. Én ezt alkotói válságnak fogtam fel, ami lassan átfordult pánikba, kényszerbe, majd kiégésbe és motiválatlanságba. Szerettem írni, papírra vetni az eseményeket, nem csak szórakozás, vagy önkifejezés, de terápiás eszköz is volt nekem. Főleg, mivel én élőszóban annyira nem vagyok erős. Mindig is az írás volt a fő önkifejezési eszközöm.

Karácsonyi káosz történetek sorrendben

Arra gondoltam, hogy a könnyebb áttekinthetőség, és a későbbi könnyebb visszakereshetőség érdekében, összeszedem és sorrendbe teszem a Karácsonyi káosz megjelent kis novelláit. Ezentúl a címkék menüben kereshetitek vissza ezt a bejegyzést, ami aztán elkalauzol a kellő történethez.

 

Karácsonyi káosz: Boldog karácsonyt!

 

Magam sem hittem volna, hogy karácsonyi pizsamában nyitok ajtót az első vendégnek, amikor tökéletesen elterveztem, mit fogok viselni. Direkt erre a célra vettem egy kis fekete ruhát, ami még mindig ott lógott a szekrényre akasztva, amikor betessékeltem Lucifert. Ő igazán kitett magáért, majdhogynem frakkban érkezett. Két szatyrot tartott, amit unott képpel, és egy elharapott „boldog karácsonyt” kijelentéssel nyomott a kezembe. Leültettem a kanapéra, Belader kikapcsolta a tévét, bár még mindig két helynyi részen terpeszkedett. Mindkettőnek készítettem forró csokit, majd eltűntem átöltözni.