Fürdőszobapolcos esztétikák

A szépségápolásról a legtöbb nő úgy beszél, mintha két véglet közül lehetne választani. Az ember vagy elengedi magát, vagy reggel ötkor csiganyálkát ken az arcára egy rose gold görgővel, miközben kollagénes matchát iszik.

Középút természetesen nincs.

Pedig szerintem a legtöbbünk valójában csak próbál teljesen úgy kinézni, mint aki három napja egy stresszes Excel-táblában él.

A szépségápolás egyébként furcsa dolog. Hivatalosan arról szól, hogy magunkért csináljuk. Ami biztosan igaz. Részben. Valahol. De azért ne tegyünk úgy, mintha a fél internet nem abból állna, hogy nők más nőket néznek, és közben azon gondolkodnak: „Vajon neki mitől ilyen a bőre?”

És itt kezdődik a lejtő.

Mert régen volt egy arckrém. Maximum kettő. Most meg egy teljes esti rutin olyan, mint egy kisebb laboratóriumi folyamat. Toner. Szérum. Sav. Hidratáló. Fényvédő. Retinol. Maszk. Essence. Olyan szavakat kenünk az arcunkra, amikről húsz éve még azt sem tudtuk, hogy léteznek.

És persze mindenki ragyog.

Legalábbis az interneten.

A valóságban viszont a legtöbb nő este fél tízkor úgy áll a fürdőszobában, mint egy kiégett gyógyszerész, és próbálja eldönteni, hogy ma van-e a „retinolos nap”, vagy tegnap volt, és most éppen véletlenül lemarja-e az egész arcát.

Közben pedig ott van az a nagyon női tapasztalat, hogy egyszerre szeretnénk elfogadni magunkat és javítani magunkon. Ami elsőre ellentmondásnak tűnik, pedig szerintem nem az.

Mert van különbség aközött, hogy valaki gyűlöletből változtatna magán, vagy szeretetből törődik vele.

Csak ezt néha nehéz észrevenni egy olyan világban, ahol tizenkilenc éves lányok már „anti-aging” rutinokat reklámoznak. Ami önmagában annyira abszurd, mintha egy óvodás nyugdíj-előtakarékosságot kötne.

És persze az öregedés lett az új női horrorfilm.

A ráncok. A szem alatti karikák. A nyak. Mindig a nyak.

A női magazinok szerint egy bizonyos kor után konkrétan minden testrészünk csendes árulásba kezd ellenünk.

Pedig szerintem a legtöbb nő nem fiatalabb akar lenni.

Csak szeretné magát újra egy kicsit szépnek látni.

És ez nem ugyanaz.

Van valami megható abban, amikor egy nő időt szán magára. Nem influencer módon, nem tökéletes fürdőszobapolcos esztétikával. Hanem emberien. Felköti a haját, krémet ken az arcára, kifújja magát egy hosszú nap után, és próbál visszatalálni saját magához.

Mert szerintem a szépségápolás sokszor nem is a szépségről szól.

Hanem kontrollról.

Van ebben valami megnyugtató: hogy bár az élet kaotikus, a bőrödet legalább ma este behidratálod.

A világ széteshet körülötted, de a fényvédő reggel akkor is felkerül.

És néha ez egészen komoly lelki stabilitást jelent.

Persze ott vannak a túlkapások is. Az a pont, amikor az ember már nem önmagát látja a tükörben, hanem egy folyamatos projektet. Egy hibajavító felületet. Valamit, amit állandóan optimalizálni kell.

Na, ez szerintem rettenetesen fárasztó.

Mert a női test már így is annyi elvárást cipel, hogy csoda, hogy nem kér külön pszichológiai támogatást.

Legyünk szépek, de természetesen. Ápoltak, de effortless módon. Fiatalosak, de ne túl megcsináltan. És persze fogadjuk el magunkat… de azért lehetőleg pórusmentesen.

Néha komolyan azt érzem, hogy nőnek lenni egy végtelen csoportmunka a saját önbizalmunkkal.

De aztán vannak jó pillanatok is.

Amikor találsz egy rúzst, amitől hirtelen jobban tartod magad. Vagy egy parfümöt, amitől erősebbnek érzed magad egy rossz napon. Vagy amikor fáradtan belenézel a tükörbe, és arra gondolsz: Na jó, azért még mindig egész jól összeraktam magam.

És szerintem ez teljesen rendben van.

Mert a szépség talán nem is az, amitől hibátlannak látszunk.

Hanem amitől egy kicsit jobban érezzük magukat a saját életünkben.