Pletykálunk, fecsegünk, locsogunk

A pletykáról mindenki úgy beszél, mintha valami alantas, szégyellnivaló női szokás lenne. Közben meg az emberiség történelmének nagy része konkrétan abból állt, hogy emberek tüzek körül ülve más emberekről beszéltek.

Csak akkor még nem hívták toxikusnak.

A pletyka egyébként rettenetesen félreértett műfaj. Mert nem minden pletyka rosszindulat. Néha egyszerűen csak társadalmi túlélési stratégia.

Ki kivel van? Kivel mi van? Ki mondott fel? Miért sírt a konyhában? Szerinted terhes?

Az ember alapvetően kíváncsi állat. És különösen kíváncsi más emberek életére, mert titokban mindenki azt próbálja megfejteni: vajon mások is ennyire furcsán működnek belül, vagy csak én?

Persze van a sötét oldala is. Az a fajta pletyka, ami már nem kapcsolódás, hanem sport. Amikor valaki nem információt oszt meg, hanem karaktert rombol. És ezt általában mindig azzal a mondattal vezeti fel, hogy: „Én nem akarok rosszindulatú lenni, de…”

Na, aki ezt mondja, az pontosan rosszindulatú akar lenni.

A legérdekesebb egyébként az, hogy a pletyka mennyire intim dolog. Valakit kibeszélni olyan, mint közösen szétszedni egy ember életét apró darabokra, csak kávé mellett. És közben kialakul egy furcsa szövetség azok között, akik együtt hallgatják.

Talán ezért olyan addiktív.

Mert a pletyka ritkán csak a másikról szól. Hanem arról is, hogy mi ketten most összetartozunk egy pillanatra.

A női közösségekben ennek külön kultúrája van. Az a bizonyos lehalkított hang. Az összenézés. A „na jó, ezt nem tőlem tudod.”

Amit természetesen mindenki pontosan ugyanígy továbbad.

És közben persze mindenki elítéli a pletykát. Ez benne a kedvenc részem. Az emberek úgy tesznek, mintha erkölcsileg fölötte állnának, miközben egyetlen mondattól felélénkülnek, mint macska a konzervnyitás hangjára.

„Képzeld!”

Ennyi kell.

Én egyébként azt vettem észre, hogy a pletyka mennyisége fordítottan arányos az emberek boldogságával. Aki nagyon rendben van saját magával, az ritkábban akarja boncolgatni mások életét. Nem azért, mert szent. Hanem mert egyszerűen nincs rá akkora belső szüksége.

A frusztrált ember viszont imádja a pletykát. Mert átmenetileg enyhíti a saját bizonytalanságát.

Ha más is szétesett, akkor talán én sem vagyok akkora katasztrófa.

És őszintén? Ezt teljesen emberinek tartom. Csak nem mindegy, hol a határ.

Mert van a könnyű, ártalmatlan pletyka. Az, ami inkább szociális ragasztó. És van az a fajta, ami után az ember kicsit rosszabbnak érzi magát. Mint amikor túl sok junk foodot eszel: pillanatnyilag jól esett, de utána valami nehéz marad benned.

A munkahelyi pletyka például külön művészeti ág. Ott minden információ gyorsabban terjed, mint a fénysebesség. Valaki reggel még csak köhint egyet, délutánra már három ember szerint kiégés miatt felmondott és Balira költözik jógázni.

És persze a legjobb, amikor te magad leszel a pletyka.

Na, az kijózanító élmény.

Hirtelen rájössz, milyen furcsa érzés mások fejében létezni. Hallani magadról történeteket, amiknek már alig van közük hozzád, mégis önálló életet élnek.

Ilyenkor az ember vagy teljesen paranoiás lesz, vagy nagyon bölcs.

Én többnyire csak fáradt.

Mert egy idő után rájössz, hogy az emberek mindig beszélni fognak. Rólad. Másokról. Mindenkiről. Ez valószínűleg sosem fog megszűnni.

Talán nem is az a kérdés, hogy pletykálunk-e.

Hanem, hogy közben mennyire maradunk emberségesek.

Mert a kíváncsiság természetes.

A tudatlanság nem.

A kegyetlenség végképp nem.