Vasárnap. Ezt már reggel lehet érezni. A levegőn. A parkolón. Az embereken, akik egyszerre indulnak el ugyanoda, mintha titkos utasítás lenne, hogy ma mindenkinek elfogyott otthon a sajt.
Nem
akarok boltba menni. Persze menni kell. Mindig menni kell. Az élet egyik
legaljasabb tulajdonsága, hogy újra és újra kifogy minden. Tej. Az alutasakos.
A tojás. Vécépapír. Energia. Türelem.
Főleg türelem.
A pletykáról mindenki úgy beszél, mintha valami alantas, szégyellnivaló női szokás lenne. Közben meg az emberiség történelmének nagy része konkrétan abból állt, hogy emberek tüzek körül ülve más emberekről beszéltek.
Csak akkor még nem hívták toxikusnak.
Van az a pillanat tavasszal – vagy inkább már majdnem nyáron -, amikor az ember kilép az utcára frissen mosott hajjal, és hirtelen rájön, hogy végre nem kell azonnal élet-halál kérdést csinálni a hajszárításból.
A szépségápolásról a legtöbb nő úgy beszél, mintha két véglet közül lehetne választani. Az ember vagy elengedi magát, vagy reggel ötkor csiganyálkát ken az arcára egy rose gold görgővel, miközben kollagénes matchát iszik.
Kisműtét. Már a neve is olyan, mintha valaki próbálná kisebbre beszélni az egészet. Mintha valami rövid, udvarias kellemetlenség lenne, mint amikor az ember véletlenül fordítva veszi fel a pólóját. Pedig az igazság az, hogy attól még, hogy orvosilag rutin, az ember lelkében simán lehet egy főműsoridős dráma.
