Egy kis műtét

Kisműtét. Már a neve is olyan, mintha valaki próbálná kisebbre beszélni az egészet. Mintha valami rövid, udvarias kellemetlenség lenne, mint amikor az ember véletlenül fordítva veszi fel a pólóját. Pedig az igazság az, hogy attól még, hogy orvosilag rutin, az ember lelkében simán lehet egy főműsoridős dráma.

Az egész persze azzal kezdődik, hogy az ember megpróbál felnőtt módjára viselkedni.

Ugyan, semmiség – legyintünk.

Ezt mondogatja mindenkinek. A barátainak. Az apjának. A párjának. Némely kollégájának, mert persze nem kampányolja végig a munkahelyét a műtét tényével. Néha még a pénztárosnak is majdnem elmondja. Csak közben valahol mélyen ott ül egy apró, pánikoló hörcsög, aki hárompercenként felvisít, hogy: DE MÉGIS EGY MŰTÉT.

És ilyenkor az ember rájön, hogy a női lét egyik legkülönösebb része az, mennyi mindent kell természetesnek venni.

Fájdalmat. Vizsgálatokat. Várótermeket. Hideg műszereket. Azt, hogy idegenek teljes nyugalommal beszélgetnek a méhnyálkahártyádról, miközben te még annak is örülnél, ha legalább zokniban maradhatnál.

A kórházi hálóing semmiben sem különbözik ettől. Az egy külön intézmény. Szerintem ezeket direkt úgy tervezik, hogy az ember önbecsülése már azelőtt feladja, hogy az altatóorvos megérkezne. Az a fazon senkinek nem áll jól. Még a modelleknek sem. Főleg hátulról nem, ahol az egész rendszer egyetlen optimista madzagra épül.

Aztán ott van a várakozás.

Az ember ül az ágy szélén, próbál nem arra gondolni, hogy mi fog történni, ezért természetesen kizárólag arra tud gondolni. Közben figyeli a többi nőt. És ez valahogy mindig megható. Mert mindenki másféle. Más kor, más élet, más történet. De abban a pillanatban ugyanaz az óvatos kiszolgáltatottság ül mindegyikünk vállán.

És valahogy ettől kevésbé lesz magányos az egész.

A nő mellettem például teljes nyugalommal telefonálgatott a műtét előtt, amitől egyszerre kezdtem tisztelni és gyanúsnak találni. A másik ágyon a lány hason feküdt a tágító pálcikáival. Én ott tartottam, hogy alvást színleltem, mert a saját nevemet is túl személyes információnak éreztem.

Nem lesz semmi baj – mondta előbb a beteghordó, majd az orvos.

És tudom, hogy ezt naponta hússzor elmondja. De furcsa módon attól még számít. Mert néha nem szakértelem kell az embernek, hanem valaki, aki úgy mondja ki ezt a mondatot, hogy egy kicsit el is hiszi helyetted.

A műtő egyébként pontosan olyan, amilyennek az ember elképzeli, csak hidegebb. És sokkal világosabb. Mintha ott mindennek túl éles kontúrja lenne. Az asszisztensek rutinosan mozognak, te meg próbálsz úgy tenni, mint aki teljesen természetesnek tartja, hogy vadidegenek sürögnek-forognak körülötte egy papírvékony sapkában, miközben nem viselsz bugyit.

Aztán jön az a furcsa pillanat, amikor rájössz, hogy nincs több kontroll.

És érdekes módon, éppen ez a legnehezebb.

Mert a nőket egész életükben arra nevelik, hogy bírják. Oldják meg. Tartsák kézben. Legyen náluk váltóruha, fájdalomcsillapító, nasi, zsepi, kézfertőtlenítő, lelki tartalék és B-terv.

Csak egy műtőben nincs B-terv. Ott egyszerűen rá kell bízni magad másokra. Talán ez az egész legijesztőbb része. Meg a legemberibb is.

Amikor felébredtem, először azt sem tudtam, mennyi idő telt el. Az altatás utáni ébredés mindig kicsit olyan, mint egy rosszul vágott filmjelenet. Kimaradnak részek, az agy lassan tölti vissza a világot.

Fokozatosan érkezik meg minden.

A fény, a hangok. A saját tested.

És az első gondolat valami egészen abszurd volt: borzasztó a szám íze, de ilyen altató kellene a húzós hétköznapokra azért.

Az ember ilyenkor rádöbben, hogy a test milyen prózai módon működik. Nem nagy drámákban gondolkodik. Nem metaforákban. Csak túl akar lenni dolgokon.

Később persze jön a fáradtság. Az óvatos mozdulatok. Az a furcsa érzés, hogy egyszerre vagy hálás és kicsit szomorú. Mert még ha minden rendben is ment, akkor is történt valami. Valami, amihez idő kell.

S szerintem erről beszélünk túl keveset.

Hogy a kisműtét után is lehet az ember érzékeny. Lehet ijedt. Lehet nyűgös. Lehet sírós teljesen indokolatlan dolgoktól, például attól, hogy valaki kedvesen megkérdezi, hogy hogy vagy?

Mert néha a test gyorsabban gyógyul, mint a lélek, aminek idő kell az utolérésre.

De azért van valami különös ereje is ennek az egésznek, mert amikor az ember hazamegy, saját pizsamában fekszik le, és végre nem fertőtlenítőszagú a levegő, akkor hirtelen minden kicsit fontosabb lesz.

A pohár víz, a takaró, az otthon csendje, az egyik macska dorombolása, a másik nyafogása. Az, hogy túl van rajta.

Talán ilyenkor érzi először igazán, hogy a teste nem az ellensége.

Csak néha segítséget kér.