#selfcare

 

Többet gyalogoltam odafelé, mint amennyit a váróban töltöttem. Persze kicsit korábban érkeztem, mint mindig, mindenhova. Még a világra is annak idején. Valahogy szeretek ott lenni időben, így nem az úton rágom a körmöm, hanem a helyszínen. Ott ültem a váróban tiptop körülmények között, friss magazinok előttem, kellemes klíma fölöttem, és azon gondolkodtam, vajon miért olyan nehéz időpontot kérni saját magunkhoz?

Mert végül is erről van szó, nem?

A szűrővizsgálatok furcsa randik önmagunkkal. Olyan találkozások, amiket halogatunk, lemondunk, átrakunk „majd jövő hónapra”, miközben pontosan tudjuk, hogy menni kellene.

És mégis, valahogy mindig fontosabb lesz minden más.

Egy meeting. Egy bevásárlás. Egy rosszul időzített fáradtság. Egy sorozat, amit nyilván azonnal végig kell nézni, egy posztsorozat, amit végig kell görgetni, különben összeomlik a civilizáció.

De vajon miért könnyebb vigyázni a telefonunk akkumulátorára, mint a saját testünkre?

Budapesten – és valószínűleg minden más városban is – az emberek elképesztő energiát fordítanak arra, hogy „jól legyenek”. Krémek, vitaminok, edzőtermek, zöld turmixok, bőrápolási rutinok, anti-aging szérumok. Mintha az öregedés rossz PR-kampány lenne, amit megfelelő termékekkel meg lehet állítani.

Közben pedig ott van az a furcsa ellentmondás, hogy sokan még egy egyszerű szűrővizsgálatra sem jutnak el időben.

Talán, mert a vizsgálatok nem szépek.

Nincs bennük glamour. Nem lehet őket posztolni. Senki nem írja ki a social mediába, hogy: „frissen mammográfiáról, #selfcare”.

Pedig valójában talán ez a legőszintébb öngondoskodás, ami létezik.

Nem a gyertyás fürdő.

Nem az aranyszínű arcmaszk.

Nem a titkokat rejtő önsegítő könyvek.

Hanem az a pillanat, amikor az ember azt mondja: „Fontos vagyok annyira, hogy utánanézzek, minden rendben van-e velem.”

És persze ott van a félelem is, mert mi van, ha találnak valamit?

De vajon az információ ijesztőbb, vagy az, amit nem tudunk?

Mindig azt hittem, a felnőttség nagy döntésekről szól. Karrier. Szerelem. Lakás. Gyerek. Autó. Aztán rájöttem, hogy néha a felnőttség annyi, hogy elmész egy vizsgálatra akkor is, amikor nincs kedved.

A váróban ülve figyeltem a nőket magam körül. Volt, aki a telefonját görgette, volt, aki idegesen dobolt a lábával, volt, aki a férje karjaiba bújt, és volt egy nő, nett ruhában, vörös rúzsban, aki úgy ült ott, mintha épp egy koktélpartira várna.

És arra gondoltam: talán mind ugyanazt próbáljuk.

Kontrollt találni egy test fölött, ami időnként teljesen kiszámíthatatlannak tűnik. Mert a testünk nem márkás cipő vagy dizájner táska. Nem cserélhető le szezononként. És mégis hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mint valamit, ami majd csak működik valahogy.

Egészen addig, amíg nem küld figyelmeztetést.

És lehet, hogy a szűrővizsgálatok valójában nem is a betegségekről szólnak. Hanem a kapcsolatról, amit önmagunkkal ápolunk.

Arról, hogy meghalljuk-e időben, amikor a testünk halkan beszél hozzánk, mielőtt kiabálnia kellene. Az életben rengeteg dolgot nem tudunk kontrollálni. A szerelmet. Az idő múlását. Hogy ki marad, és ki megy el. Hogy melyik kapcsolat tart örökké, és melyik csak egy évadig.

De talán vannak dolgok, amikben mégis dönthetünk.

Például abban, hogy odafigyelünk-e magunkra.

És miközben kiléptem a rendelőből a vizsgálat után, egy egészen váratlan gondolat jutott eszembe:

Lehet, hogy a legvonzóbb dolog egy emberben nem a cipője, a ruhája, a haja vagy a sminkje, és még csak nem is az önbizalma.

Hanem az, amikor úgy dönt, hogy saját magát sem hagyja magára.