Társadalmi túlélőjáték

Vasárnap. Ezt már reggel lehet érezni. A levegőn. A parkolón. Az embereken, akik egyszerre indulnak el ugyanoda, mintha titkos utasítás lenne, hogy ma mindenkinek elfogyott otthon a sajt.

Nem akarok boltba menni. Persze menni kell. Mindig menni kell. Az élet egyik legaljasabb tulajdonsága, hogy újra és újra kifogy minden. Tej. Az alutasakos. A tojás. Vécépapír. Energia. Türelem.

Főleg türelem.

Írok bevásárlólistát a telefonba. Már rég elhagytam a post-itet. Aztán otthon hagyom a logikámat helyette. Bemegyek három dologért és kijövök tizenkilencezer forint mínusszal meg egy növénnyel, amit nem akartam megvenni, de szomorúnak tűnt.

A hétvégi bevásárlás valójában társadalmi túlélőjáték. Mindenki ideges, csak más szinten próbálja titkolni. A párok összevesznek a joghurtos hűtő előtt. Egy gyerek üvölt valami gumicukor miatt, mintha az élete múlna rajta. Lehet, hogy múlik is. Nem tudom. Én is majdnem sírok a pékség részlegen, csak nálam a zsömle az utolsó utáni érzelmi kapaszkodó.

A bevásárlókocsik mindig félrehúznak, mint az emberek. Hiába próbálsz egyenesen menni, valami folyton elvisz oldalra.

Valószínűleg a folyamatos átrendezések miatti, radarként kutató fejem.

Közben nézem a többi embert. Mindenki kinéz valahogy. Fáradtnak. Szétesettnek. Túlöltözöttnek. Mintha a szombati nagybevásárlásra is lenne dress code, csak senki nem szólt volna.

Egy nő avokádót nyomkod teljes koncentrációval. Olyan arccal, mint idegsebész egy kritikus műtétnél. Tisztelem. Én már ott tartok, hogy ha valami zöld és nem folyik, akkor megveszem.

Az akciós polcok előtt külön lelkiállapot alakul ki. Emberek, akik normál esetben valószínűleg békések, most hangtalanul harcolnak az utolsó féláron lévő mosókapszuláért. És megértem őket. A gazdasági helyzet miatt lassan mindenkiből posztapokaliptikus túlélő lesz.

A kasszánál mindig megbánom az egész életemet.

Minek kellett a hatodik joghurt. Minek kellett a rágcsa. Minek kellett a csoki. Minek kellett a gyertya. Mikor lett a vaj luxuscikk?

És persze ott van az a pillanat, amikor a pénztáros elkezdi húzni lefelé a termékeket olyan sebességgel, mintha versenyezne valakivel, te meg próbálsz pakolni, fizetni, létezni egyszerre.

Nem megy.

A mögöttem álló néni már ideges. Érzem a tarkómba szegeződő passzív-agresszióját, amit lövell felém az orrhegyén tartott szemüvegén keresztül. Gyorsabban pakolok. Elejtek egy almát. Az alma elgurul. Persze.

A hétvégi bevásárlásban van valami mélyen megalázó és nagyon emberi egyszerre.

Mert végül mindenki ugyanoda jut: kell a tej. Kell a kenyér. Meg a Hertz szalámi. Kell valami, amitől kibírható lesz a következő pár nap.

Hazafelé a szatyrok bevágják a kezem. Mindig túl sok mindent veszek. Mindig megfogadom, hogy legközelebb tudatosabb leszek. Fun fact: nem leszek.

Otthon kipakolok. A hűtő végre tele. Ettől valamiért megnyugszom egy kicsit. Mintha nem csak ételt vettem volna, hanem kontrollérzetet is.

Aztán meglátom, hogy elfelejtettem a mosogatószert.

Hát persze.