Süt a nap és szárad a hajam

Van az a pillanat tavasszal – vagy inkább már majdnem nyáron -, amikor az ember kilép az utcára frissen mosott hajjal, és hirtelen rájön, hogy végre nem kell azonnal élet-halál kérdést csinálni a hajszárításból.

Pláne nekem, akinek egy nedves hajszáltól a testhője negyven fele tendál.

Ez a szabadság egyik kevésbé ismert formája.

Télen ugyanis a vizes haj nem frizura, hanem kockázati tényező. Az ember úgy indul el otthonról, mint egy meteorológiai kísérlet. Fél feje még nedves, de már számolja, hány százalék eséllyel kap arcüreggyulladást a buszmegállóban.

Most viszont végre jó idő van.

És egyszer csak ott szárad a hajam magától.

Nem zúg mellettem a hajszárító, mint egy kisebb repülőgép. Nem izzadok le tíz perc alatt, miközben próbálom „természetesen laza” formára szárítani azt, ami alapvetően a káosz felé húz genetikailag. Csak megyek az utcán, és a levegő intézi helyettem.

Hihetetlen, mennyi örömöt tud okozni egy ilyen apróság felnőttkorban.

Gyerekként az ember nagy dolgokról álmodik. Szerelemről. Karrierről. Utazásról. Aztán negyven körül már attól boldog, hogy a haja és az időjárás végre együttműködik.

És szerintem ez teljesen rendben van.

Van valami nagyon női abban, ahogy viszonyulunk a hajunkhoz. Az nem csak haj. Az hangulatjelző rendszer. Lelkiállapot. Identitás. Néha konkrét személyes bosszú.

„Levágatom.” Ez a női megfelelője annak, hogy valami történt, és mostantól új ember leszek.

Most viszont nem akarok új ember lenni. Most csak élvezem, hogy a nap melegíti a fejbőröm, a szél belekap a hajamba, és nincs rajtam sapka, kapucni vagy az a téli túlélő-kinézet, amit februárban már mindannyian felveszünk.

A jó idő egyébként érdekes módon mindig optimistábbá teszi az embert. Hirtelen elhiszem magamról, hogy lesz energiám estére is. Hogy lehet spontán programot szervezni. Hogy talán még az életemet is összeszedem.

Pedig objektíven semmi nem változott.

Csak süt a nap, és szárad a hajam.

De néha ennyi pont elég ahhoz, hogy az ember ne túlélni akarja a napot, hanem tényleg benne lenni.

A legjobb rész az egészben az a pár perc, amikor még kicsit nedves a hajad, de már meleg a levegő. Amikor érzed rajta a sampon és a pakolás keveredését, a válladra tapad pár tincs, és egyszerűen csak jól esik létezni.

Nem nagy boldogság.

Csak könnyű.

És szerintem az élet nagy részében valójában ezt keressük. Nem az állandó extázist, nem a filmjeleneteket, hanem az ilyen apró hétköznapi megkönnyebbüléseket.

Hogy nem fázol. Hogy világos van este. Hogy szárad a hajad magától. Hogy egy kicsit kevésbé nehéz minden.

És ilyenkor az ember óhatatlanul megbocsát a télnek is.

Majdnem.