Cipősdobozba zárt kreativitás

 

Mindig csodáltam azokat az embereket, akik képesek végigcsinálni dolgokat. Nem csak álmodozni róluk, nem csak motivációs-táblákat gyártani vagy jegyzetfüzetek első oldalára nagy terveket írni, hanem ténylegesen megvalósítani őket.

A barátnőim például ilyenek.

Kreatívak. Bátrak. Csinálják. Elindítják a vállalkozást, befejezik a képzést, elküldik a pályázatot, feltöltik a képeiket, megírják a könyveiket, kiállnak a saját életük mellett valahogy.

Én meg közben ott ülök a rengeteg ötletemmel, és az írásaim egy cipősdobozban vannak a szekrény tetején.

Ez annyira szimbolikus, hogy néha már majdnem vicces.

Mintha az egész kreativitásomat fizikailag is elraktam volna valahová szemmagasság fölé. Oda, ahova ritkán nyúlok fel. Ahol biztonságban van. Ahol véletlenül sem kell szembesülni azzal, hogy mi lenne, ha valaki tényleg elolvasná őket.

Mert a tervezgetésnek van egy nagyon kényelmes része.

Amíg csak terv, addig tökéletes lehet.

A fejemben én már rengeteg mindent végigcsináltam. Könyveket írtam, új életet kezdtem, rendszert építettem, kreatív voltam, következetes, bátor, önazonos. A fejemben elképesztően kompetens nő vagyok.

A valóságban meg néha még egy e-mailre is három nap után szorongva válaszolok.

Közben tényleg felnézek a csajokra. Nem irigységből. Inkább ilyen csendes áhítattal. Hogy hogyan tudják áttolni magukat a saját bizonytalanságaikon. Hogy hogyan képesek megmutatni azt, amit csinálnak.

Mert szerintem az alkotás egyik leijesztőbb része nem maga az alkotás.

Hanem, hogy utána oda kell adnod másoknak.

És akkor már nem csak a tiéd.

A cipősdoboz biztonságos. Ott még minden lehet zseniális. Félkész, kusza, túl személyes, de még sértetlen. Ott még nem kap kritikát. Nem nézik furcsának. Nem mondja rá senki, hogy nem érti.

Ott még csak az enyém.

Néha azt hiszem, nem is a lustaság tart vissza minket a dolgoktól, hanem a félelem attól, hogy komolyan vegyük magunkat.

Mert amíg csak tervezel, addig nincs kudarc.

Nincs visszautasítás. Nincs csalódás. Csak a lehetőség szép, lebegő állapota.

A baj csak az, hogy egy idő után ez a lebegés fárasztó lesz.

Mert a meg nem valósított dolgoknak is van súlyuk. Ott ülnek az emberben évekig. Mint azok a dobozok a szekrény tetején. Nem látod őket állandóan, de tudod, hogy ott vannak.

És néha, amikor a barátnőimet nézem, ahogy haladnak előre a saját útjukon, egyszerre érzek büszkeséget és valami furcsa szomorúságot is. Nem miattuk. Magam miatt.

Hogy én miért ragadtam bele ennyire a készülődés állapotába.

Talán, mert a valódi alkotás mindig kicsit önleleplezés is.

És az ijesztő.

Mert amikor megmutatod, amit írtál, valójában saját magadból mutatsz meg részeket. Az meg sokkal személyesebb, mint ahogy kívülről látszik.

De közben van valami reményteli abban, hogy a dobozt még nem dobtam ki..

Hogy a papírok még megvannak. Hogy még mindig írok. Hogy még mindig tervezek.

Talán a notórius tervezgetőkben pont ez a közös: hogy valahol mélyen még mindig hisznek benne, hogy egyszer majd elkezdik igazán.

És lehet, hogy néha ez a hit az első valódi lépés.

Még akkor is, ha egyelőre csak egy cipősdoboz tetejéig jutottunk el.