Karácsonyi káosz: A kis gyufaárus démon

 

Későre járt, csípett az idő. A leghidegebb decemberi napok egyike volt az, amikor Raziel és Belader úgy döntöttek, megnézik maguknak a karácsonyi vásárt. Sokáig tekeregtek a forgatagban, nézelődtek, végül egy-egy pohár forralt borral útnak indultak hazafelé. Nem siettek sehová. Az ajándékok nagyja úton volt, eldöntötték, milyen ételek lesznek, kiválasztották a tökéletes fát. Belader pulcsi-mellény kombinációja mellett Raziel egy Michelin babára hasonlított. Szemén és orrán kívül nem látszott ki más a sapka és a sál öleléséből.

Csendben járták az utcákat. A fekete égen szikráztak a csillagok, látszott a leheletük. Pár ember a vásár irányába tartott, majd azok is elmaradtak.

Belader gyomra pont akkor kordult egy hatalmasat, amikor hallotta Raziel fogait egymásnak koccanni.

– Éhes vagyok – jegyezte meg. Napok óta nem tudott másra gondolni, csak hogy mennyire be fog lakni az ünnepi ételekkel. Ránézett társára, akinek orra pirosas-lilás színben játszott. – Ennyire fázol?

– Nem mondom, hogy hideg van, de azt hiszem, láttam egy pingvint elsétálni.

– Ha tele lenne a gyomrunk, akkor kevésbé fáznánk.

– Hogy tudsz ilyenkor is a kajára gondolni?

– Ilyenkor?

– Miközben megfagyok. – Raziel összébb húzta magát. Forró csokira vágyott, meleg takaróra, puha párnákra. Hiába fogta kesztyűs kezében a gőzölgő bort, majd megette a tél hidege.

Belader megállt az egyik ház ablaka előtt. Nem volt elhúzva a sötétítő, meleg, sárga fényáradatban úszott az egész szoba. Raziel is bámulta a bent levő embereket. A hamis kandalló békés lángjait, érezte, ahogy süti az arcát a meleg. A család a szoba sarkába állította fel a hatalmas fenyőfát, már fel is díszítették. Piros és arany színben játszottak a gömbök, és a fenyőágak között a szivárvány összes színében pislákolt az égősor.

– Mit csinálunk most?

– Régen sokszor csináltam ezt.

– Mit? A kukkolást?

– Én inkább megfigyelésnek mondanám. Amikor csak történetet adsz egy személynek, aki veled szemben utazik. Próbálod kitalálni, milyen is ő, ki is ő. – Raziel közbefűzte, hogy nem érti, miért bámulnak be valaki lakásába. – Megnyugtat a család. Elképzelem, hogy ott ülök azon a kanapén, azon a karácsonyi takarón. Meleg a papucs a lábamon, körbevesz a kellemes otthonillat. Lehet, hogy még a fenyőt is érzem, vagy az olcsó narancs-szegfűszeg párosát. Közben az asszony a konyhában süt-főz. Készül a párolt lilakáposzta, a kacsacomb, a fűszeres krumplipüré. Sül a muffin. A gyerekek megterítenek, és asztalhoz ülünk mindannyian. Egymásra mosolygunk, beszélgetünk. Amikor az utolsó morzsa is elfogyott, körbeüljük a fát. A gyerekek csillogó szemekkel mondják, hogy jé, itt járt a Jézuska! Ajándékokat bontunk, én lehet, hogy egy-két szaloncukrot is lelopok a fáról…

Mind a ketten összerezzentek, amikor kivágódott az ablak két szárnya, és egy deresedő, mérges szempár nézett velük szembe.

– Mit néz maga, perverz! Mit képzel magáról?! Maga nem a kis gyufaárus lány! Menjen haza! – Rápillantott Razielre, akiről addig tudomást sem vett. – Legalább a párjára legyen tekintettel! Mindjárt megfagy! – Ismét ránézett, és a tekintete megenyhült. Elfordult, aztán Belader felé hajított két csokis kekszet. – Na, legyen maguknak is karácsony! Eridjenek! – ezzel bezárta az ablakot, elhúzta a sötétítőt.

A kellemes, idilli kép ellobbant, nem maradt más, csak ők ketten a kies utcán, kezükben forralt borral és egy-egy árva süteménnyel.

Raziel belekarolt a démonba, útnak eredtek, hogy valóra váltsák Belader vízióját.