Karácsonyi káosz: Rohanásban

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt két hangya. Messze mentek otthonról, s most be akartak jutni egy idegen bolyba, ahol alig volt ismerős arc. A bejáratnál sötét testek kavarogtak, cipőtalpak kopogtak, semmivel sem törődve néztek maguk elé, úgy vitték hátukon a nehezen megszerzett zsákmányaikat. Volt, amelyik testsúlyának többszörösét cipelte. Raziel és Belader csak állt ott, nézték a forgatagot, és nem tudták eldönteni, jó helyen vannak, vagy inkább a saját otthonuk biztonságában kellene lenniük, ahol nincsenek ennyien?

Egy pillanatra visszasírták a pandémia idején üresen kongó bevásárlóközpontot. Csak annyi egyezés volt a két helyzet között, hogy kesztyűt viseltek. A kihalt tér most csurig volt élettel, vidám emberekkel, egymásba karoló párokkal, szüleiken csüngő gyerekekkel. Kellemesen vakító fényár töltötte be a folyosót, a vidám kirakatokat, miközben a szokásos karácsonyi nóták szóltak.

– Én erre nem vagyok kész – nyögte Raziel, ahogy megigazította vállán a súlyos táskát, ami rogyásig volt pakolva. Beladernek szent meggyőződése volt, hogy szükségük van hat kiló lisztre, ugyanennyi cukorra, még több tejre, három tucat vaníliás cukorra, sütőporra, és nem mellesleg annyi tojásra, amit még jövőre is lehetne használni rántottaként minden vasárnap reggel.

– Én sem teljesen érzem magamban az erőt. Mondanám, hogy nem vagyok biztos abban, hogy ez is kell nekünk, de inkább legyen, minthogy ne legyen – felelte Belader. – Én csak attól félek, hogy maga alá gyűr ez a rengeteg ember. Mondjuk, itt azt ajtóban állva sincsenek jobb esélyeink, mintha mozgásban lennénk.

– Miért beszélsz úgy, mint egy kommandós?

– Mert ehhez kell egy jó haditerv. A szaloncukorvásár az alagsorban van, amihez nekünk át kell törni egy félplázányi emberen és a mozgólépcsőn – mielőtt Raziel közbeszólhatott volna, Belader felemelte a mutatóujját. – A mozgólépcsőn mindig van valaki, aki siet, le is lökhet. A folyosón simán neked mennek, mert senki sem figyel oda a másikra. Ezért kellene szerintem a bal oldalon menni, mert ott többnyire arra tartanak, amerre mi megyünk. Egyébként megnéztem. A zselés a patikával szemben van, a kókuszos a vécé felé, a dupla csokis meg a cipőboltnál. Ha ketté tudnánk válni – sandított sokan mondóan Razielre –, akkor hamarabb végeznénk.

– Az a sok szaloncukor, ami otthon van, nem elég? – Belader a válasz előtt köhintett egyet.

– Hát, az van, hogy az már annyira nem sok, maximum, ha van még valamennyi belőle eldugva valahol, amiről khm… nem tudok.

Raziel szeme kikerekedett.

– Nem mondod, hogy megetted az összeset! Vettünk vagy hat kilót!

– Én mondtam, hogy nem jó ötlet ennyivel előre betárazni belőle – tárta szét a karját Belader. – De jobb lesz haladni, mert nemsokára itt lesznek azok is, akik a nagy roham előtt akarnak még valamit venni, vagy bevásárolni.

– Nagy roham?

– Az lesz.

– De hát már most is roham van. Mi lesz, ha azok az emberek is megjelennek? Akkor nem mindegy?

– Nem, mert akkor nehezebb lesz az átjutás.

Raziel hazudott volna, ha azt mondja, hogy érti, mit akar a másik közölni vele. Mióta beköszöntött az ünnepi láz, százával tolongtak az emberek mindenfelé, és most ők is ezt a tömeget erősítik teletömött szatyraikkal. Beladert is elkapta a hév, hetek óta minden nap hazaállított valamivel, amire szerinte szüksége volt, úgymint dísztörpék, karácsonyi manók, terepasztal havas tájjal és több tucatnyi égősor.

– Jó – egyezett bele végül Raziel. – Csináljuk!

– Oké, akkor szétválunk, te mész a cipőbolt felé. Egyeztessük óráinkat – egymás mellé igazították a csuklójukat. – Most tíz óra húsz perc van. Harminckor találkozunk ugyanitt – csapott Raziel vállára Belader, majd öles léptekkel eltűnt a forgatagban.

Mielőtt Raziel felocsúdhatott volna, azon kapta magát, hogy kezében szatyornyi szaloncukorral tipeg hazafelé, mint egy végletekig megpakolt serpa, míg Belader minden második lépésnél egy újabb szaloncukrot tüntet el a szájában.