Sosem írtam naplót, de ha tenném, akkor valahogy így nézne ki:
December
23.
Kedves
Naplóm!
Beladernek
teljesen elmentek otthonról. Ma reggel felkelt, és nem lehet vele bírni. Én
mondjuk tudtam volna aludni, de mint egy macska, pontosan négy óra negyvenkor
felettem állt egy bögre kávéval, amire nyomott habot, szórt zizit, és arra
kért… mit kért! Utasított, hogy keljek fel, mert egész nap dolgunk van.
Reggeliig
nem is volt semmi, zökkenőmentesen haladt minden. Az utolsó pár falatnál
csengettek. Kiderült, hogy meghozták az előző nap kinézett és megvásárolt
fenyőnket, amire az idők végezetéig fújni fogok Beladerre. Azt mondta, hogy
választhatok, én a legkisebb, legszegényebb fát kinéztem, mert megesett rajta a
szívem. Belader viszont ragaszkodott a nagyobb, ducibb fajtához, azt is fizette
ki. Ma reggel hozta meg az ember, és nem volt hajlandó felcipelni az emeletre,
így esett meg az, hogy ketten bámultunk ki az ablakon a kapu előtt hagyott,
girnyóba tekert fára, ami a ködös decemberi reggelen igen elárvultnak tűnt
egyedül az utcán. Belader sem akarta felhozni, de a fának valahogy be kell
kerülnie a lakásba. Kénytelen volt felöltözni, lemenni, miután két lepedőt
összecsomózott a sarkánál és kilógatott az ablakon. A lelógó végébe
belecsavarta a fát, visszajött a lakásba. Nekiveselkedett, elkezdte felhúzni a
fenyőt, csak arra nem gondolt, hogy a padlón megcsúszik a lába, ő elvágódik a
parkettán. Pont ugyanúgy, ahogy a fa lezuhant a havas utcára. Egy macska
valahol vészjóslóan fújt és nyávogott. Szegény állat! Nagyobb probléma volt,
hogy nekem is fel kellett öltözni, mert a lepedők is az utcán landoltak, ezért
ketten küzdöttünk meg a lépcsővel, hogy feltornázzuk Belader fáját a lakásba.
Amint
kibontottuk, szépen terebélyesedett, csak éppen a talpba nem fért bele, ezért
Belader egy sniccerrel próbálta megfaragni az alját. Én már régen az első
sütemény összetevőit kevertem egy tálba, amikor a térdére csapott. Fogott két
piros cipőfűzőt. Az elvékonyított véget beleállította a talpba, a fenyőt a
sarokba állította, és a legfelső ág közepére csomókat kötött. Kikötötte a fát a
fűtéscsövekhez, addig húzta őket, ameddig tisztes távolságból egyenesnek nem
tűnt a dolog. Az alját a becsomagolt ajándékokkal ékelte ki.
Délutánra
járt, amikor nekikezdett díszíteni. Előbányászta az összes díszt, amit talált a
cipősdobozainkban. Egy ezüst ökörnyálra emlékeztető, konfettiszerű valamit kezdett
karnyújtásnyi távolságról az ágakra dobálni. Néha eljátszotta, hogy ő Pókember,
és kilövi a hálóját a fára. Néha megszakította egy-egy gömbbel vagy
hópehellyel, vagy a saját költeményével.
Az
abszolút mélypont ez volt:
„…
Itt egy szép gömb, ott egy bizbasz, Razi főzött, csak egy katyvasz…” - dúdolta
Belader nyakában egy piros, csillámos girlanddal, miközben egy doboló
kisangyalt próbált felakasztani a fenyőág szélére.
Épp
a negyedik gőzölgő tepsit tettem a pultra, s a hőálló kesztyű ellenére is
megráztam a kezeimet.
-
Te most a Jaj, de szép a karácsonyfát énekelted?
-
Igen. Miért?
-
Nem táncolnál inkább? A port jobban bírom – felhúztam az egyik szemöldökömet.
-
De! – rántotta meg a vállát Belader.
Odarisztálta
magát a tévéhez, és beállította a karácsonyi lejátszási listáját, amiről még én
sem tudtam. Megperdült a tengelye körül, átdobta magán a girlandot, majd
esetlen kettőt jobbra, kettőt balra mozgással rákezdett:
„Last
Christmas, I gave you my heart!”
De
ennek a karácsonynak nem ez volt az abszolút fénypontja, hanem, amikor látta,
hogy megforgattam a szemeim, egyszerűen a hóna alá csapott, és kitessékelt a
folyosóra. Ismét eltűnt a bejárat irányába, majd egy kis pakkal tért vissza.
Ott volt a kezében a kicsi fa, amit annyira szerettem volna.
Szerényebb,
és ehhez méltó öltözetet is kapott a szoba másik sarkában, az én szívem pedig
megnyugodott, hogy mindenkinek jár egy kis karácsony.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése