Lekvár a konyhában

 

Pont két hónapja tettem fel őket a kamrapolcra. A barackos napsárga, az epres élénkpiros, a szilvás mély bíborban játszik. Csak az egyik, amelyikben a gyümölcs pürésítve van, az olyan árva barna. Az a kedvencem. Igazi gyümölcsökből készültek, és a mai napig nem kell hozzá kelt tészta, palacsinta vagy szaftos sült hús, elég a konyha közepén állva egy kiskanállal, üvegből falatozni. Mindig az eszembe jut róla a nagymamám, aki nem volt rest hajnalban kimenni a piacra az igazi ízek reményében. Imádott lekvárt főzni, ami nem sikerült, abból pálinka lett. Mindenre volt terve, pótterve, és nem ismert lehetetlent. Nagy mennyiségű ételt pakolt ki a vasárnapi asztalra, a pacalt képes volt mosógépbe tenni, hogy rendesen átmossa. Örök vidámság játszott fáradt arcán.

Mára csak pár üveg lekvár maradt, amit, ha kibontok, addig eszem, amíg van.

Hogy miért írok a nagymamám lekvárjáról?

Mert mindig azt juttatja eszembe, hogy magamban látom őt, vagy inkább benne látom magam. Azt a tüzet, ami benne égett. Azt a szeretetet és gondoskodást, amit ő képes volt megadni bárkinek. Ez volt az ő igazi szenvedélye.

Képes vagyok elég hamar függőjévé válni szinte bárminek, s ezt keresem másokban is. Az egészséges mániát, azt a pici becsípődést, ami szívvel-lélekkel képes hajtani az embert. Azt a variációt, ami még nem éget el, de segít, hogy életben tartsuk azt a lángot, ami a születésünk pillanatában megadatott nekünk.

Imádok történeteket mesélni, írni. Szeretek új könyveket vásárolni, szagolgatni a friss tinta illatát. Bolondulásig belemászom a macskáim puha pocakjába, és képes vagyok este tizenegykor nekiállni sütni, kifulladásig felfelé menni a hegyen. Addig nézni egy filmet, ameddig idézni nem tudok belőle.

Másoknak más függőségeik vannak. Valaki a bolygót védelmezi, mások az állatok megsegítésében hisznek, míg megint mások besegítenek egy ingyenkonyhán. Kutatják a családfát, fényképeznek a városban, megismernek más kultúrákat. Mi ebben a közös? A tökéletességre való törekvés.

Nem mások számára akarják megteremteni, hanem maguknak. A mindenki boldogsága a ráadás.

Az igazi szenvedély az, ami azért van, hogy szenvedélyes legyen, nem vár viszonzást. Mindenkié más, mindenki másban hisz, másért van oda. A külső szemlélőnek logikátlan, a társainknak megmagyarázhatatlan, idegeneknek felfoghatatlan.

A rejtély, amit minduntalan hajszolunk, elmondani, átadni igyekszünk, ez látszik kiveszni a hétköznapokból. Megeszi a szürkeség, a rohanás, az azonnaliság.

Itt nincsenek miértek, talán feltenni a kérdést is fölösleges, de eltölt egy halvány reménysugárral, amikor olyan emberekről hallok, akik tűzön-vízen képesek átvinni azt, amit szeretnének.

Megnyugszom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, még ha furcsa pillantásokat is kapok arra nézve, hogy éppen mit csinálok teljes erőbedobással, hiszen, aki így tekint rám, ő előtte még ott van az esély, hogy bármelyik bokorban megtalálja a maga szenvedélyét.

Talán egy kiskanálnyi lekvárban a konyha közepén.

 

(A Tinta Folyóirat pályázatára küldtem be.)