Akkor aggkor

 

A konyhaablakommal szemben egy családi ház áll. Barack vagy rózsaszín, a fene tudja. Kis fából tákolt garázs van a kert sarkában, s a tömött kerítés ellenére sejtem, azon túl rendezett kert fogadja az ember lányát.

S amilyen a kert, olyan a tulajdonos.

 

Esetünkben egy idős pár az. Olykor csak elnézem őket, ahogy reggelente a nő törli, majd szélesre tárja az ablakot, miközben a bácsi misét hallgatva kapirgál odakint. Vagy, ahogy a kapuban állva búcsúzkodnak, mert a néni cekkerrel megy piacra. Vagy, ahogy a nő várja a bácsit, hogy begördüljön végre a kocsival.

Valamelyik nap a közmunkások húzták az avart jobbról balra, amikor a néni megjelent. Apró léptekkel tipegett piros mamuszában, fehér leopárdmintás nadrágjában, kék pufi kabátban és fehér-szürke sapkában. Nyomában ott lépkedett a párja, kék kabátban, zöld nadrágban, fekete mamuszban. Mindkettejük kesztyűt viselt. Tanácstalanul álltak a kert előtt. Nézték a növényeket. Valamit motyogtak egymásnak, aztán egyszerűen csak megrántották a vállukat, megcsókolták egymást, majd gazolni kezdtek.

Két dolog jutott róluk eszembe.

Az egyik, hogy annyit tudunk az idősekről, hogy át kell nekik adni a helyünket, mert ezt tanították nekünk.

A másik, hogy elfelejtettünk szép lassan dolgokat, amiket egy férfinak és nőnek együtt kellene csinálnia.

Néha csak nézem őket, és olyan jó látni, hogy egy életre választottak párt, s a mai napig kézen fogva sugdolóznak. Közös a háztartás, az étkezés, az élmény és az élet. Nem dobták egymást az első gyerek után, vagy mert a nő kikerekedett, esetleg, mert elmúlt a vágy.

Túlélték. Együtt.

Általában, ha látok egy idős párt, rám tör a felismerés: én is ilyet akarok! Csillogó szemmel nézni a férfit, akit még mindig szeretek. Sütit sütni neki, vele menni a reumatológiára, vagy együtt szidni a híradót.

Ehelyett mit látok?

Egyszer álltam, vártam a páromat a plázában a hipermarket előtt. Jött egy fiatal pár. Magasak, szépek voltak, nett öltözékben. A férfi büszke volt a barátnőjére. Erősen fogta a kezét, és kihúzta magát. A nő pedig, tudta, hogy a másik imádja, ezért szintén kihúzott háttal menetelt mellette. Nem fél lépéssel lemaradva, hanem mellette.

S itt eszméltem fel, hogy ezt akarom. Azt, hogy a páromba minden nap kicsit beleszeressek, újra meg újra. Hogy büszke tudjak lenni magunkra, amit elértünk, amit túléltünk együtt, és a lehetőségekhez mérten békében öregedjünk meg. De ha magamra nézek, nem látok mást, csak egy görnyedt hátú nénit, aki a hamut is mamunak mondja, aki egyedül ül a ház előtt egy padon, és szidja a mindenkori rendszert, a fiatalokat egyedül.

Elmegy mellettem lassan az élet úgy, hogy lehajtom a fejem. Rám sosem volt büszke senki, senki sem mutogatott úgy, mint egy trófeát, nem védett, mint a zsebre dugott bölcsek kövét. S mostanság minden nappal egyre inkább azt érzem, hogy nekem ebben nem lesz osztályrészem, csak figyelnem kell a szemben lakó párt.

Ők tartják bennem a lelket.

Mert lehet, hogy dolgoztak folyamatosan. Lehet, hogy nincs gyerekük. Lehet, hogy ötven éves koruk után találtak egymásra. Lehet, hogy akkor, amikor már minden mindegy. Lehet, hogy a nő is szerencsétlen volt, vagy lehet, hogy a férfi nehezen ért be. Lehet, hogy ők is együtt voltak egy darabig, majd szakítottak, aztán rájöttek, mégsem élet az, amit a másik nélkül töltenek.

Olykor csak állok, és kitalálok nekik egy történetet. Mesélek saját magamnak, mint Seherezádé. Minden este valami mást, valami újat úgy, hogy a végét nem kell elmondanom, mert látom magammal szemben.

A világnak és az embereknek ez már nem számít. Ha nem kapcsol a laptop, veszek egy másikat. S ezzel a mentalitással, meg sem fogjuk tudni ugrani azokat a párkapcsolati eseményeket, amelyeknél az emberek kilencven százaléka meginog, és az ötven százaléka hátraarcot csinál. Nem ígérünk egymásnak semmit, élünk a mának. Nekem legyen jó, a másik nem számít. A kapcsolat sem, mert belelustulunk abba, hogy majd a másik megcsinálja.

Ha belegondolok, a régi modell jobb volt. Nem tudtad, kihez adnak, jobb esetben húsz-harminc év alatt megismerted, megszeretted a másikat. Most meg mi van? Elveszlek, amikor a kapcsolatunk szárnyal, és a húsz-harminc év már arra kell, hogy kifogásokat keress.

Miért?

Mert a párkapcsolat is tartós fogyasztási cikk. Pont ugyanúgy, mint egy mai telefon. Egy idényre jó, nem egy életre.

S ezért szívet melengető olyan idős párokat látni, amikor a néni belebújik a bácsiba, hogy duruzsoljon a fülébe. A férfi pedig hagyta a támogató karját, hogy a néni belekaroljon, tudja, tud rá támaszkodni.

Igen. Ezt szeretném. Lehet, hogy nem tudom, mi lesz velem tíz év múlva, de azt legalább tudom, ilyen szempontból mit szeretnék harminc év múlva.