Őszintén szólva, nem tudom, hol kezdjem. Nagyon, nagyon, nagyon… rettentő régen írtam magamtól bármit is. Én ezt alkotói válságnak fogtam fel, ami lassan átfordult pánikba, kényszerbe, majd kiégésbe és motiválatlanságba. Szerettem írni, papírra vetni az eseményeket, nem csak szórakozás, vagy önkifejezés, de terápiás eszköz is volt nekem. Főleg, mivel én élőszóban annyira nem vagyok erős. Mindig is az írás volt a fő önkifejezési eszközöm. Nagyon szerettem írni, mígnem elkezdtem blogolni. Jöttek az emberek, olvastak, kommenteltek, elvártak, majd eltűntek. Mindenféle visszajelzés nélkül. Én is egyre inkább azért csináltam, hogy szórakoztassam őket. Nem magamat, hanem őket. És ez a lufi a rövid videók térnyerésével kipukkadt. Aztán begyűrűztek azok is, akik megpadlóztattak a „miért írtad rólunk azt, hogy” kezdetű beszélgetésekkel, és egyre inkább nem volt kedvem írásban beszélni. Egy olyan embernek, aki inkább introvertált, mint én, ez egyenlő a semmivel. Az élet értelmetlenségével. ...