Oppenheimer

 Kellett egy kis idő, amíg letisztázom magamban, mit is láttam, és napirendre térek az érzéseimmel kapcsolatban. Csodálatos az emberi elme, hogy miket ki nem talál, fel nem fedez, mire nem sarkall minket, hogy véghez vigyünk valamit. Mint az atombomba. Ugyanakkor félelmetes a tudat, hogy van egy olyan eszközünk, mint az atombomba. Másrészt borzalmas a játszma, amiket két ember, kultúra vagy társadalom vív a hatalom megszerzéséért.

Ebből a nyáron kirobbant Barbenheimer-őrületből engem a „enheimer” érdekelt inkább, amit nem bántam meg. Annak ellenére elrepült a film három órája, hogy gyakorlatilag ennyi időnyi beszélgetést néztem végig.

A film Kai Bird és Martin J. Sherwin Amerikai Prométheusz című életrajzi könyvén alapul, mely J. Robert Oppenheimer életét dolgozza fel nem csak a Manhattan-terven belül, hanem azon kívül is. Christopher Nolan producerelte, rendezte és forgatókönyvírta a filmet, olyan nevekkel a főbb szerepekben, mint: Cillian Murphy (Oppenheimer), Robert Downey Jr. (Lewis Strauss), Emily Blunt (Kitty Oppenheimer), Florence Pugh (Jean Tatlock), Josh Hartnett (Ernest Lawrence), Kenneth Branagh (Neils Bohr), Matt Damon (Leslie Groves) vagy Rami Malek (David Hill).

Az Oppenheimer a tudós főleg azon éveit veszi alapul, ameddig aktívan részt vett a Manhattan-tervben többed magával megalkotva az atombombát, továbbá arról, hogy hurcolták meg ezek után. Betekintést nyerünk a második világháború mikéntjébe, a koncepciós perekbe, a döntéshozatali mozgatórugókra, melyekben úgy viselkedünk az egyén szintjén, mint társadalmilag nagyban.

Felvetett bennem olyan kérdéseket, hogy egy ember dönthet-e a másik ember életéről? Egy tudós kárhoztatható-e a teremtményéért? Lehet-e számon kérni valakin a lelkiismeretét, ha van egy szenvedélye? Lehet-e elítélni valakit azért, mert létrehozott valamit, amivel más megbízta? Persze úgy, hogy a hatásai előre nem ismertek voltak. Az egy számít, vagy a több? Mit jelent a feláldozhatóság, és miért? Megéri-e egyálalán?

Ezek a kérdések a film után zakatoltak bennem, de még most is, ha eszembe jut, felötlenek bennem.

Nem gondolom, hogy a film mindenki számára érthető és értelmezhető a kor ismerete, némi történelmi háttértudás birtokának hiányában, ugyanis nem rágja az ember szájába, mit is látunk pontosan, ki-kivel van. Elültetni a csírákat, melyeket felnevel, miközben te szorongsz a sötét moziban. Egyszerű lezárása van, de akkor kap nyomatékot, amikor végiggondolod, mit is láttál valójában. Később, alattomosan.

A zseniális alakítások mellett nekem tetszett, hogy a háborús filmet keverte a magánéleti drámával, a tudományt a tárgyalóteremmel, a filozófiát a tényekkel. Ezt csak erősítette a színes és a fekete-fehér kockák váltakozása, ugyanis remekül elkülönül azt jelezve, az atombomba egy igen komoly választóvonal a teremtése előtt és után.

Számomra nem horror, és nem thriller, inkább egy keményvonalas dráma. Látványfilm? Lehet az is, ha tisztázzuk, mit értünk alatta. Nem színes, nem szagos, mint a Barbie vagy a Halálos iramban filmek, nem is ugyanaz a nézőközönség. Kétségtelen tény, hogy azon kevés három órás alkotások sorába lép, melyek fenntartják az érdeklődést. Először azért, mert bár tudod, mi lesz a vége az atombombának, de mégis érdekel, aztán azért, hogy meglásd, milyen „büntetés” jár azért, amit Oppenheimer csinált… vagy legalábbis inkább csak koordinált.

Nekem a zene is jól működött, főleg akkor, amikor teljes csend borult rám, ameddig felrobbant a bomba. Az hatott.

Igazság szerint, ez egy tömény alkotás, amiről képtelenség úgy értekezni, hogy ebbe a bejegyzésbe nem szuszakolom én is bele halvány tudásomat, és nem válok impozáns politológus-pszichológus-szociológus-elméleti fizikus–történelemtanár-fizikatanárrá. Pont ezért érezhetjük soknak a filmet, s míg az túlnő rajtunk, mi elfogyunk a székben ülve, ugyanis záporoznak a nevek, a szakkifejezések, az események, a fogalmak, az idősíkok, amiket az iskolában jobbára telefonkönyvszerűen bemagolunk, hogy az érettségi, de minimum a dolgozat után elfelejtsünk. Kell, hogy odafigyelj a filmre, míg végül azt veszed észre, hogy már nem azért nézed, hogy képben legyél, hanem mert lefagyott az agyad.

A látottak egy komoly leckét adnak nekünk, és ott motoszkál benned, hogy Oppenheimer tényleg a világok pusztítója, vagy a titán, aki elhozza a tüzet? Már tudod a választ, és ezért nem mersz félrenézni.

Igazából mindannyian alkotunk valamit életünk során, amiről majd mások mondják meg utólag, hogy jó volt-e, vagy szimplán csak ítélkeznek felette, mert ilyenek vagyunk.