Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

 

Fülszöveg

A Kafka a tengerparton hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül színes és gubancos szálból szövődik össze. Az egyik páratlan vonulat (szó szerint értendő, mert a regény fejezetein húzódik végig) Tamura Kafka története, azé a tizenöt éves fiúé, aki az oidipuszi végzet elől megszökve anyja és nővére keresésére indul. A páros fejezetek hőse egy különös, félszeg, együgyű öregember. Nakata, aki sosem heverte ki második világháborús sérülését, és számára felfoghatatlanul sodródik a felnőtté válás magányával és bizonytalanságával küszködő Kafka felé. Ő a leghétköznapibb dolgok összefüggéseit sem érti, mégis sok olyan tulajdonsága van, amelyek rendkívülivé teszik.

A két szál rafináltan és talányosan kapcsolja össze a tragédiában és komédiában, álmokban és csalóka tényekben, természetes és természetellenes szexben, fájdalomban és fergeteges humorban bővelkedő fejezeteket.

Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően bonyolódnak egymásba a történet „férfi-női, férfi-férfi és női-férfi” alakjai, és nekünk magunknak kell felemelnünk róluk az író fantáziadús kitérőivel ékesített, pompás takarót.

 

Kiadó: Geopen (2006)

Fordította: Erdős György

Oldalszám: 692

keménytáblás

mágikus realista

 

Kedvenc idézeteim

1)

Nem akarom kedvedet szegni, de mehetsz bármilyen messzire, sohasem tudhatod, hogy tényleg elszabadultál-e innen. A távolság nem mindenre megoldás.

 

2)

Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor (…) Te magad vagy a homokvihar.

 

3)

Amire nincs szükség, az hamar feledésbe merül, kérem.

 

4)

Az ember nem saját gyengeségei miatt keveredik még tragikusabb helyzetbe, hanem éppen az erényei miatt.

 

5)

Komolytalan dolgokat felesleges komolyan venni.

 

6)

Az emlékek azok, amelyek a testet belülről melegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják.

 

 

Gondolatok

Annyira fáradt vagyok, hogy még írni sincs kedvem. Jegyezzük meg, hogy ez a kijelentés elhagyta a számat. Most meg a szemnyugtató zselémaszkomban üldögélek (még mindig nem tudok pihenni, őrült háborút vívnak a gondolataim), mint valami elbaltázott Zorro, és azon gondolkodom, mit olvassak. Van mit, csak a bőség zavarában szenvedek.

Addig, amíg kitalálom, íme egy kis szösszenet az utóbbi idők terméséből.

Rájöttem, hogy számomra a Norvég erdőt semmi sem fogja überelni. Sőt, számomra a Kafka volt a leginkább távol álló könyv Harukitól, amit olvastam. Hosszú is volt, ezért vártam vele eddig, most pedig, szenvedtem, mire elolvastam. Persze, nem tettem végleg félre. Minden nap elővettem, aztán átcsábított egy-egy másik könyv, szóval kellett bő három hét, mire végleg becsuktam.

Sokkal, de sokkal mélyebb könyv, mint amit eddig olvastam tőle, és még mindig nem vitatom el a zsenialitását. Rengeteg dolog motoszkál a sorok mögött, ahogy bennem is még mindig, pedig egy-két hete már végeztem vele.

Első ránézésre van benne egy-két olyan momentum, ami nem kell bele, viszont, ahogy az ember a végére ér, megérti, miért volt rájuk szükség. Egyetlen oda nem illő rész sincs benne, vagy bármi, ami arra sarkallná az embert, hogy fejezze be. Mert bármennyire nincs kedve olvasni, csak azért is ott motoz a szemei mögött a gondolat, hogyha félreteszi, miből marad ki. Az utalások, a hasonlatok, a szimbólumok…. csodálatos, hogy először nem érted. Olvasol, olvasol mást és egyszer csak azon kapod magad, hogy rájössz.

Meg lehet rajta lepődni, lehet rajta sírni, és még nevetni is, sőt, az ágyékot is képes megbizsergetni. Azt is imádtam, hogy felmerült bennem pár kérdés, akár Tamura, akár Nakata történetében, ami nekem befejezetlen maradt.

Egyszerűen nem tudom, hogy csinálja, hogy a helyszín, a történet, a karakterek, az egész könyv ennyire kidolgozott, és ennyire egyben van. Aki túléli az első jó pár tucat oldalt, annak remek olvasmány lesz a végére.

Egyelőre még nem tudom, hogy a „jó is, rossz is” érzés az csak bennem van, vagy a könyvben. Nem tudom, de nem is szeretném lepontozni, ám nálam távol áll a tökéletestől. Mindenképpen azoknak ajánlanám, akik olvastak tőle már mást is.