Almási Miklós: A szerelem lehetetlensége

 

Fülszöveg

Menekülünk a szerelem elől, a tartós kapcsolat helyett egyre többször érjük be egyéjszakás „egészségügyi” kalandokkal, újabban pedig a cybertér virtuális világával. Kevesen veszik észre, hogy az e-mail, a blog, a Facebook, az SMS valójában érzelmeink elmélyülése ellen is dolgozik. Isteni játékszerek, csak éppen kifosztják magánszféránkat. Az Internet korában ugyanis sok millióan néznek bele a lelkünkbe, vágyainkba, az én-te viszonyba. Látják és kommentálják. Az intimitás odaveszett. Nincs többé közös titok, nincs többé szenvedély. Ami maradt, az sok esetben csak tengődés, párkapcsolati nyomor. Nem érünk rá szeretni, nem kellenek a kötöttségek. A szerelem nyűg lett. Csoda-e, ha fokozatosan elsorvad?

Mi áll e jelenség hátterében? Miért olyan vonzó a szingli életmód, az „új magány”? Kizárja-e egymást a szexus és a szerelem? Miben rejlett Simone de Beauvoir, Hannah Arendt vagy Lou Andreas-Salomé démonikus ereje? Lehet-e védekezni a reklámképek kasztráló hatása ellen? Miben volt igaza Sade márkinak? Miért paradox viszony a szerelem? Mit nevezünk „hideg regénynek”, és hogyan forradalmasította a testről való beszédet Nádas Péter?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ Almási Miklós, aki legújabb kötetével azt is bizonyítja, hogy pátoszmentesen, tudósként is lehet írni a szerelemről – mégis közérthetően és élvezetes stílusban.

 

Kalligram (2015)

164 oldal

keménytáblás

pszichológia / szexuálpszichológia

 

Kedvenc idézeteim

1)

Az emberek menekülnek a szerelem elől. (…) Civilizációs kütyük (e-mail, blog, Facebook, SMS stb.) mind ellenünk, érzelmeink elmélyülése ellen dolgoznak, sok millióan néznek bele lelkünkbe, vágyainkba, az én-te viszonyba, mert ragozható, látható, kommentálható.

 

2)

A felszín alatt ki-ki magányát maszkírozza.

Miért? Mert a fiúk félnek a csajoktól. Népbetegség. Nem csak a srácoknál, a férfiaknál is. Szoronganak. Hogy nem sikerül. Még jobban attól, hogy sikerül, komolyra fordul, s jönnek a kötöttségek.

 

3)

Két ember éli az életét külön-külön, ám mikor feltűnik valami távoli lehetőség, hogy egymásra találjanak, nem kapnak utána. Megszokták azt, ami rájuk rakódott, s ez jobb (kényelmesebb, elviselhetőbb), mint új sebeket szerezni.

 

4)

Persze, köszönünk, s ígérjük, hogy majd megy telefon, s a jövő héten tuti összejövünk – de egyszerűen nincs rá idő.

Nincs rá idő? Csudákat! Nincs rá igény.

Csak magyarázkodunk, és állandó vívóállásban élünk: védekezünk és támadunk, „mindenki ellen”.

 

5)

Élni kell – s csak azután lehetünk szerelmesek. Sakk-matt.

 

6)

(…) Shakespeare nem magyarázza, hogy miért szeret bele egyik a másikba. Nincs ok. Minden magyarázat fals lenne, ellaposítaná a csodát. Az életben ki-ki kutatja, mit és miért szeret a másikban, de nem kap választ – mert a válasz mélyebben rejlik. Nem „valamit” szeret a másikban, hanem őt.

 

7)

Tudomásul kell vennünk, hogy a férfi-nő viszony legfőbb megrontósja a szexusban is érvényesülő hatalmi viszony. Pedig tudhatjuk, hogy a szerelem csak hatalommentes viszonyban tud kibontakozni.

 

8)

Hideg társadalomban élünk, a hideg regények korát éljük. Hideggé vált a társas érintkezés, a kapcsolatok egykori familiaritása (melegsége) elillant, s még csak azt sem mondanám, hogy ezt az érzelmi jégkorszakot a válság hozta ránk, mert jóval előtte alakult ki ez az individualista környezetkép, s ez a zombiszerű lelki habitus.

 

9)

Balsorsunk forrása és következménye, életminőségünk radikális lepontozása.

 

Gondolatok

Jó volt egy nem szirupos, cukormázas könyvet olvasni a szerelemről, nem tele versekkel, meg csodás történetekkel, mint amikben még bízunk gyerekként. Nem is arról szól, hogy nincs szerelem, mert van szerelem, és van remény, hogy lehet a jövőben is, pusztán megmutatja azt, hol hibázzuk el.

Szembeállítja Sade márkit és Goethe-t, a Filozófia a budoárbant és Az ifjú Werthert. Mind a kettő személyes kedvencem, és utóbbit mindenkinek, míg előbbit a kevésbé pironkodóknak ajánlom. Viszont én a következőképpen gondolom: szerintem a társadalom, a külvilág, az elvárások egy kalap alá véve, Sade márki stílusában vannak jelen. Ilyen a gazdasági helyzetünk, a rohanó világunk, a megfelelési kényszer, az örök válaszutak, a folyamatos harckészültség, a gyerek-kérdés. Nem lényeges a másik, csak te vagy fontos, és egy halom olyan dolgot sulykolnak beléd – jelszó, hogy ez a jó, a követendő -, hogy elfelejtjük, hogy mi, mint magánember, mint egy érző lény, inkább Goethe vonalát képviseljük. Szeretnénk szeretni, szeretve lenni, minden apró cseppjét kihasználni a vágyódástól egészen a beteljesülésig. De mivel nem Goethe a jó irány, ezért magunkra erőszakoljuk Sade márkit, mássá válunk, utána pedig kétségbeesve keresünk önmagunk után.

A másik, hogy nem azért baj az online világ, mert kiírom magamból, ami a szívemet nyomja. Az is, de szerintem az nagyobb baj, hogy ezt a felületet használjuk nyomozásra, ahelyett, hogy beszélnénk a másikkal. Mondjuk szerintem szomorú, amikor a pasi úgy tudja meg, hogy ki van dobva, hogy a lány visszavonta a családi állapotát, elrejtette azt, sőt, törölte őt az ismerősei közül. Ez vezet kapcsolati, lelki elsivatagosodáshoz szerintem.

Plusz, én még mindig nem tartom normálisnak azt a kapcsolatot, amiben zsarolás van, vagy több szereplő, vagy az egyik fél látványosan uralkodó, míg a másik szobanövény.

Sok kérdésemre választ találtam, sőt, a saját kapcsolataimm problémáját is szépen kirajzolta előttem.

Egyetlen egy dolog volt, ami nekem nem is nem tetszett, hanem idegen volt, hogy a könyv első fele remekül, lendületesen, bármilyen olvasó számára tiszta, míg a másik fele szedett-vedett volt. Különálló részek, meg is mutatom, de közben mégsem. Valahogy sem egymáshoz, sem a korábbi fejezetekhez nem kapcsolódtak teljesen, mintha oda lennének csak téve, hogy meglegyen az oldalszám. Azon is látszott ez nekem, hogy a könyv második felében nagyon sok az idézett szöveg, aminek szerintem igazán akkor van jelentése, ha az ember ismeri azt.

Bőven lekötött egy délutánra, és örök hálám azért, hogy ebből is dolgozhatok majd, mert tele van jó, vagy éppen ijesztő gondolatokkal.