Papp Dóra: Rúnatánc

 

Bolyongó 2.

 

Fülszöveg

A huszonnégy éves Szepes Norbert évek óta járja Európát – amióta a sorsfonalát szövő Nornák segítségével meghozta a döntést, hogy vándoréletet fog élni. Csakhogy a világjárvány a pogány csavargót is kihívás elé állítja, így Norbi kénytelen lehorgonyozni Berlinben. De nincs oka panaszra: imádja a munkáját, a csajok körében is elboldogul, a lakótársa pedig a legjobb barátja. Norbi hiába különc és tetovált, Európa bulifővárosában nála furább szerzetek is megfordulnak; mint a félig buddhista zenész, Daxten, aki mágnesként vonzza a magyar fiút.

Ám Norbi régi szerelme, Farkas Míra Berlinbe érkezik, és felfordgatja a mindennapjait: a lány rátalál a fiú gyenge pontjára, aminek köze van egy norvég zenekarhoz, az arctetoválásokhoz és a lengyel erdőkhöz. És miközben a járvány az utolsókat rúgja, egy megkerülhetetlen mozgalom is felüti a fejét, amely árnyékként telepszik Norbiékra. Hiába robban be az éjszakai élet, Berlin graffitivel telepingált falain olyan sorsdöntő változások hagynak nyomot, melyekről Norbi istene, Tyr többet tud, mint bárki más.

 

Ciceró Könyvstúdió Kft. (2022)

432 oldal

puhatáblás

ifjúsági

 

Kedvenc idézeteim

1)

-Anikót is kitöröltem az ismerőseim közül, ja. Egy perc néma csend a lelkiismeretemnek, amit Fenrir rágcsál.

 

2)

Csak egy utat választani könnyű. Talán veszélyes is. Felment a vágyaid felülvizsgálata alól.

 

3)

Amit nem tudsz elfogadni, változtasd meg. Amin nem tudsz változtatni, engedd el.

 

4)

Egy lány sosem a tiéd – mormolta. – Te sem a lányé. Csak hálát adhattok, ha életetek során rövidebb vagy hosszabb időre találkoztatok. Minden átmeneti, Norbi. Nem kell görcsösen ragaszkodni dolgokhoz, elsuhannak az érzelmek, akár felhő az égen.

 

Gondolatok

Most, hogy tegnap este becsuktam a könyvet, olyanok a gondolataim, érzéseim, mint egy jól irányzott savanyúság. Vegyesvágott. Annak ellenére vágtam a centit a megjelenésig, hogy én a Bolyongónak nem kívántam folytatást. Nekem az úgy kerek egész volt, rám volt bízva a folytatás, és most, hogy ott van a kötet végén, hogy vége, úgy érzem, a lelki bolyongásomnak is vége, legalábbis, aki eddig kísért az utamon, az magamra hagyott. Nehéz volt összeszedni a mondanivalómat, miközben zombiként tekeregtem a lakásban.

Számomra ez olyan, mintha a Bolyongó és a Rúnatánc idővonala összekavarodott volna. Az előbbiben Norbi egy logikus személy, aki éretten gondolkodik, viselkedik, most pedig rohangál két pont között, és hol így érzi magát, hol úgy, ebben a kötetben inkább elveszett, mint az előzőben. Persze, a pandémia, a háború el is vett tőlünk, hozzánk is adott valamit, változtattak rajtunk, viszont én úgy érzem, a szerző feldolgozási folyamatát olvastam, csak éppen Norbin (és a többi szereplőn) keresztül, aki szó szerint nem tudja, mit akar. Kivel akarja, s bár egy kapcsolat is megkínozta, valahogy mégsem annyira Norbi, mint volt. A fejlődése olyan, mintha visszafelé sült volna el, ahogy mondják is neki, most éli a tiniéveit. S lehet, hogy ez így is van, így van jól. Akarva, akaratlanul, mind bepótoljuk, amit elvesztegetünk, kihagyunk.

Anno azt mondtam, a Bolyongó nagyon jó időben talált meg, talán most a Rúnatánc nem, vagy pusztán, mint egy emberi kapcsolatban, egyszerűen elfejlődtünk egymás mellett, máshol tartunk, máskor vagyunk. Az univerzum is úgy rendezte, hogy eleinte nem volt időm olvasni, és tegnap is nehezen tudtam ráhangolódni, mindig volt valami, ami félbeszakított, de annyira nem vonzott, mint az első rész. Sajnálom, de nem tudom nem összehasonlítani a kettőt.

Gabeszt hiányoltam végig, persze ott volt pótléknak Daxten, aki miatt kénytelen voltam egy új csücsköt növeszteni a szívemre, és valahol Norbi és közte vagyok lelkileg jól. Mikkóból többet kaptam, és jobban bele tudtam élni magam az ő lelkébe is. Míráról nem változott a véleményem. Ádám volt a tipikus negatív karakter, akit minimális beleérzés nélkül lehet utálni, mint antagonistát. Norbi munkatársai és edzőtársai is képviselnek egy-egy gondolatvilágot, továbbra is tetszetős, hogy egy-egy karakter végig karakterben marad, függetlenül attól, hogy változnak körülöttük a dolgok. Reidun olyan semmilyen volt számomra, ameddig csak sejtjük, hogy létezik, aztán arcot kap a gonosz, és kinyílik a bicska a zsebemben.

A témája aktuális, habár nekem már tele van a zacsim vele. Nyilván, én is, más is máshogy dolgozza fel az elmúlt évek eseményeit, de nekem egyre inkább teher az, hogy mi történik. Olvasni róla, mint alapját a véleményformálásnak, a szereplők egymásra találásának vagy széthúzásának jó volt, de valahogy mégsem vágytam olvasni róla.

Nem tudom, hogy Norbi változása biztos jó-e így, vagy azért reagál a magánéletében úgy, ahogy, mert pótlékot keres valamire, vagy nyomja a környezete, a világ változásai, vagy minden hatással van mindenre (karma, ugyebár). Valakire a pánik, a tehetetlenség jó hatással van, kreatív lesz, tenni akar, más látványosan összeomlik. Állást kell foglalni, véleményt kell alkotni, beszélgetni, vitatkozni, tenni. S van megint valaki, aki bár kívülről azt mutatja, teljesen egyben van a világa, rendben van, belül mégis vihar tombol, mert épp ugyanannyira fél, mint bárki más.

Azt vallom, a nagy mindig ugyanúgy működik, mint a kicsi. Vagy a kicsi teszi úgy, mint a nagy. Az ismétlődő minták kikerülhetetlenek. El kell tévedni, békét találni, majd újra eltévedni. Csak nyilván, az egyén szintjén ez más, mint mondjuk egy társadalomban. Talán ezért is van az, hogy Daxten karaktere közel került hozzám inkább, mint Norbi. Ő az oszlop, aki körül fúj a hideg északi szél.

Berlin jó választás, mint a diktatúra és szabadság, háború és béke szimbóluma, ami benne van a történelem idővonalában, a társadalmak dinamikájában és az ember életében mindig.

A fentiektől függetlenül, nem rossz regény ez. Szép az eszköztára, jól használja azt, gördülékeny. Gondolkodásra késztet, talán feldolgozási útmutatónak sem utolsó. Lehet önmagában, és második részként is olvasni.