Fülszöveg
Ismered
a viccet, amiben a negyvenes szingli nő megismerkedik egy pasival, majd mellrákot
diagnosztizálnak nála, és alighogy meggyógyul, a pasi rákos lesz, aztán kilenc
hónap múlva meghal? Nem? Nem csoda, mert ez nem vicc.
Azt
mondják, a legjobb történeteket az élet írja, kérdés, hogy ez vajon egy jó
történet? Lehet jó, egy olyan sztori, ami azzal kezdődik, hogy az egyik főhős
meghal? Fel lehet dolgozni egy daganatos betegséget, a hűtlenséget, a párunk
halálos diagnózisát, majd a gyászt? A Kárrendezés a szerelem és a búcsú
regénye, kíméletlenül őszinte, megható és felemelő.
Vincze
Ágnes regényei eddig Lana Millan írói álnéven jelentek meg az Athenaeum Kiadó
gondozásában. Amikor a szerző beteg lett, épp egy fantasytrilógián dolgozott.
Ha nem szól közbe az élet, vagyis a halál, most ennek a sorozatnak a befejező részét
tartanánk a kezünkben, nem a Kárrendezést.
Szerző:
Vincze Ágnes
Kiadó:
Athenaeum (2022)
Oldalszám:
304
Műfaj:
szépirodalom
keménytáblás
Kedvenc
idézeteim
-
Gondolatok
„Sok
idő telt el már az elejétől kezdve.
A
parton sétálok hidakat keresve.
Papírra
írtam minden kérdést, minden választ.
A
tengerbe dobtam, miután palackba zártam.
Milyen
messze jár?
Vajon
hol van már?
Minden
kérdés, minden válasz,
vajon
hol van már?
Milyen
messze jár?
Remélem
te leszel, ki megtalálja.
Hadd
mutassam meg az én világom,
ahol
minden út véget ér.
Tudd
meg álmaimban hol sétálok,
mondd
el nekem te is, hol a tiéd.”
/Nomad:
Az én világom/
Ez
a Nomad szám jutott eszembe először erről a könyvről, szerintem bőven jól
leírja, mit gondolok, mi játszódott le a fejemben.
Lehet
valakinek az életét… nem is. A betegségét vagy a gyászát megkritizálni? Szabad
egyáltalán? Nem úgy, mintha kritizálni szeretném, mert nem akarom. Igen, az
élet írja a legjobb sztorikat, és valószínű utálva szeretnénk, ha nem
elszenvedői lennénk, csak puszta befogadói.
Miután
elolvastam, bőgtem jó pár órát, mert átszakított olyan gátakat, amikről én azt
hittem, már régen magam mögött hagytam. Ha anno van ilyen könyv, amikor anyukám
elment, nagyon örültem volna, mert tudtam volna, hogy nem vagyok egyedül. Ilyen
szempontból hiánypótló, és egyben terápiás kötet.
A
halál önmagában nem könnyed és szórakoztató. Megrendítő volt olvasni a saját
történetét is, ahogy Ági küzd a rákkal, majd azok az oldalak még inkább, amikor
a párja kálváriáját járja. Ott érezhetően neki szóltak a sorok, nem nekünk, és
volt benne egy elemi düh és dac, ami ilyenkor velejárója a történetnek.
Persze,
megvolt a szokásos humor, ami valahol enyhítette a feszített témát, mégsem
éreztem úgy, hogy oldotta volna. Pont, amikor egy szomorú helyzetet viccel oldanánk,
talán mosolygunk is, de belül tudjuk, ez mind álca.
Nagyon
őszinte, azoknak szól / azokhoz szól igazán, akik valamilyen formában
végigéltek egy ilyen életepizódot.
Már
a nyitánynál megmutatja, hogy ez a kötet bizony nem lesz sétagalopp. Majd
visszatekintünk, együtt merülünk egy kapcsolatba, amely baljóslatúan tart a
jelenbe, amit még olvasóként is odáztam volna, nemhogy benne lenni.
Így
is együtt sírtam, nevettem, izgultam és szorongtam a szereplőkkel, mert ez egy
érzelmi hullámvasút.
Nem
mellesleg, felböffent olyan kérdéseket, amikkel senki sem foglalkozik. Miért
nincs terápiás segítség a betegnek, a hozzátartozóknak, vagy azoknak, akik
éppen gyászolnak? Miért nincs rendes tájékoztatás? Egyáltalán, miért tabu a
rák? Miért nem beszélünk róla? Miért nem tudunk vele mit kezdeni? – Ha csak
ezekre gondolok, egyből felmérgelem magam.
Alapvetően
azt gondolom, hogy minden tanít nekünk valamit. Hozzánk tesz, elvesz tőlünk.
Tanulunk, fejlődünk, valami oknál fogva emberekkel találkozunk, történetekbe
botlunk, nehézségeink akadnak. Még, ha a tanulópénz súlyos is, fel kell tudni
állni, és tovább kell menni. Az úton nem kell elfelejteni, nem is lehet. De ez
a csomó mindig megmarad, bárhová is tesszük. A kérdés az, mihez kezdünk vele?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése