A Szent Johanna gimi 8.
Fülszöveg
„Okos
kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig, most magára hagyom, elengedem,
hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, hogy
szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a
kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt
ömlengést, vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével
nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig, végig tartottam magam ahhoz az
elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, a FIÚRÓL (csupa
nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről, meg úgy
általában a Szent Johanna gimiről.” Leiner Laura
Eredetileg:
Örökké (A Szent Johanna gimi 8.)
Szerző:
Leiner Laura
Kiadó:
L&L (ezt
szintén a Cicerótól olvastam)
Oldalszám:
416
Műfaj:
ifjúsági
puhatáblás
Kedvenc
idézeteim
1)
A
legnehezebb dolog a világon, ha úgy kell tennünk, mintha minden rendben lenne,
közben pedig szívünk szerint csak ordítanánk, hogy „VALAKI SEGÍTSEN MÁR!!!”. Ez
van.
2)
-
Hogy fér el ennyi minden a fejedben? – kérdezte mosolyogva, mire elnevettem
magam.
-
Kinyírják egymást a gondolataim, így mindig van hely az újnak.
3)
-
Annyira sajnálom – suttogtam. – Azt hittem, romantikus lesz ez az este.
- Az
is. Mindketten azért drukkolunk, hogy le ne hányj.
4)
Igen,
ez így szokott lenni. A hatalmas szavak mögött általában csak hátsó szándék
rejlik, semmi több.
5)
Huppsz.
Jó napot, „egy ásd el magad felszerelést” kérnék.
6)
Ja,
hogy időnként komoly összeesküvés-elméleteket szövök ahelyett, hogy rájönnék,
csupán hülyén nézek ki?
7)
Neményi,
te rosszabb vagy, mint a bumeráng. Nem lehet elég messzire dobni, visszajössz.
8)
Kitti
fellapozta és szótlanul olvasgatni kezdte, mi pedig ezt sikernek könyveltük el.
Hiszen az egész iskolából egy teljes embert érdekelt a mozgalmunk. Jó, persze
ezt az arányt ismerve ötven éven belül a világ háromnegyede analfabéta lesz, és
az emberek összkommunikációját annyira tippelném, hogy tátott szájjal, kiszáradt
szemgolyóval merednek az érintőképernyőre, és időnként annyit mondanak: „lájk”.
9)
A Titanic
akkor lenne jó film, ha a nyálas szerelem és a hajó elején kitárt karokkal való
repülés helyett, ami, megjegyzem, teljességgel lehetetlen jelenet, inkább az
adott kor társadalmi különbségeit mutatná be hitelesebben (…) Mellesleg pedig,
ha Rose nem terül ki az ajtón, hanem felül rendesen, és felengedi maga mellé
Jacket, akkor nem zokogott volna a fél világ feleslegesen.
10)
(…)
megígértük, hogy jelentkezni fogunk, nem tűnünk el. Hogy ezt ki mennyire tartja
be, azt nem tudni előre. Az ember szeretné, ha minden a régiben maradna, de ha
egyszer elmúlik valami, akkor nehéz úgy tenni, mintha semmi nem változott
volna. Biztosan fogunk írni neki, talán egyesek többször, mások ritkábban, de
az biztos, hogy a jövőben minden megváltozik, mert olyan, mint amilyen ma volt,
már soha többé nem lesz. Sose fogjuk elfelejteni az együtt töltött négy évet,
de elképzelhető, sőt biztos, hogy a levelek ritkábbak lesznek, végül pedig
teljesen elmaradnak. Ez nem szándékos, és őszintén remélem, hogy megcáfoljuk a
sztereotípiákat, és velünk máshogy lesz, de erre nem látok sok esélyt.
Egyszerűen azért, mert továbblépünk, ezerfelé megyünk, és bár barátok maradunk,
ezek az évek csupán emlékként maradnak meg.
Gondolatok
Hát,
véget ért egy korszakom… vagy inkább rajongáshullámom. Brühühü… Ti pedig ennek
örülhettek, mert nem tudom, mikor lesz még egy ilyen, és hálálkodjatok, hogy az
előző hármat (Dean R. Koontz, J. R. Ward és Chuck Palahniuk) nem kellett átélnetek.
Hüpp-hüpp hurrá!
Ez
az utolsó kötet felébresztette, milyen volt érettségizni. Az oda vezető utat
is, az utolsó félévet, és magát azt a tortúrát is, amit érettséginek nevezünk.
Pont írtam egyik ismerősömnek, hogy előjött, hogy magyarból Vörösmartyt húztam.
A nyelvtan részére már nem emlékszem, de azt tudom, hogy az ő egyik művében
kellett megoldást keresgélnem. Föciből sem emlékszem nagyon a tételemre, csak
hogy szorgosan magyarázok arról, hogy a tengeri vagy a légi közlekedés szennyezi
jobban a környezetet. Angolból a város-vidék összehasonlítást húztam, és azt egyik
kérdésnél azt találtam mondani, hogy az összes pesti ember dagadt és lusta,
majd köhögések közepette közölték, hogy a vizsgáztatók 99%-a budapesti. Töriből
pedig kihúztam az egyetlen tételt, amit tudtam. Károly Róbertet. Túléltem, és
átéltem, amit addig nem hittem el: pont azt húztam ki, amit tudtam.
És
még az is megmaradt, hogy valaki hogy felelt:
Kérdés:
Mit termesztenek Komlón? Mire jött a válasz: Komlót?
S
most a könyvről.
Renit
egyszerűen nem tudom áldozatnak tekinteni. Maga gerjeszti a problémáit. Először
úgy gondoltam, hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen, ha ennyire okos és
olvasott. Na igen. A könyv ad tudást, de nem szocializál társas kapcsolatokra,
reakciókra, nem kondicionál reális döntésekre. – Mondjuk, én örülök, hogy nem
hagyták dönteni. Amúgy sem tud, mert folyton keresi a segítséget, de ha meg ott
van, az nem jó.
Azon
mosolyogtam, hogy nem terveztünk ömlengést. Végül is, hogy a menő srác, aki
feladja gyakorlatilag (kiherélt) menőségét, az imádott lánnyal megy Párizsba,
felrúgva maga körül mindent, egyáltalán nem romantikus. Egyáltalán nem. Hihihi.
Amúgy
pont az ilyen miatt várja mindenki a (reménytelen) nagy szerelmet. Aztán jön az
első pasi, jobb esetben marad is. Legjobb esetben ténylegesen marad, rosszabb
esetben hozzámegyünk, szülünk neki egy-két gyereket, majd elválunk, mert nem
működik. Áh, hagyjuk.
Ez a
történet aranyos, de azért tündérmese, mert ilyen tökéletes társaság nincs,
ilyen filmbe illő „egymásnak teremtettek minket” szerelem pedig nem létezik. Jó
hinni benne, de nincs. Bocsi.
A
csínyek jók voltak, sejtettem, hogy Reni nem fogja az övét teljesíteni, bár lehetett
volna. Mondjuk, amikor Vladár felszólítja, hogy mondjon búcsút, azzal zártam
volna, hogy énekelek neki valamit. Virágé és Kingáé tetszett a legjobban, a
többi olyan snassz.
A
vége kötet, és az egész sorozat összességében pozitív csalódás volt, nagyon
szerettem benne lenni, szóval, beemelem a kedvencek közé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése