Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. (Útvesztő)

 

„A Szent Johanna gimi 7.”

 

Fülszöveg

Szeptember 1-jén Reniék immár irigyelt végzősökként lépnek be a suli épületébe, de vajon tényleg irigylésre méltó a helyzetük?

Egy biztos: a legzsúfoltabb, legeseménydúsabb évnek néznek elébe, amelynek már az első fele is tele lesz óriási élményekkel (szalagavató, nagy végzős bulizások, utolsó közös szilveszter), ugyanakkor komoly buktatókkal (érettségi tárgyak kiválasztása, a felkészülés megkezdése és a nagy kérdés: a továbbtanulás)

Ám a 12/B, mint tudjuk, nem átlagos társaság: ők mindent megtesznek azért, hogy az utolsó évük valóban felejthetetlenné váljon, nemcsak önmaguk, de a Szent Johanna gimi összes tanára és diákja számára is…

 

Eredetileg: Útvesztő (A Szent Johanna gimi 7.)

Szerző: Leiner Laura

Kiadó: L&L (2018)*

Oldalszám: 592

Műfaj: ifjúsági

puhatáblás

 

Kedvenc idézeteim

1)

85 napja elment. Elvileg ezt már fél lábon is kibírom. De vajon, miért kéne fél lábon kibírnom? Egyáltalán milyen hülye kifejezés ez?

 

2)

(…) kérdezte, rákulcsolva az ujjait az enyéimre. Bár már kilenc hónapja járunk, az érintésétől még mindig liftezni kezd a gyomrom és sokkal szaporábban ver a szívem. Jó dolog ez a szerelem és boldogság, függetlenül attól, hogy tachikardiás lettem tőle.

 

3)

Égi jelre vártam? Klassz. Ez olyan jel volt, ami konkrétan homlokon csapott.

 

4)

- Szóval, azért ültök le a filmet nézni, hogy bőgjetek? (…)

- Igen.

- És szerinted ez normális?

(…)

- Aha. Na, és min sírtok?

- Hát, Virág a Hair végén (…) Én a Vágy és vezeklést szoktam kicsit megkönnyezni.

- Ha ezeket meg kéne néznem, én is bőgnék.

 

5)

Nem jövök ki túl jól ezzel a fél 18 éves korral. Túl szélsőséges. Az egyik pillanatban lehetek gyerek, tervezgethetek egy táncot vadul zakatoló szívvel, a következőben pedig, mindenki elvárja tőlem, hogy hirtelen nőjek fel, azonnal mondjam meg, hogy mihez szeretnék kezdeni az életben, mik a céljaim, illetve, miért nincsenek céljaim. Teljesen kusza az egész, sosem éreztem még ennyire kettős személyiségnek magam (…)

 

6)

- Hát, akkor jó vásárlást (…)

- Kösz. Mindig jól sül el. Fél óra után szenvedek. Egy óra után végiggondolom az életem. Másfél óra után meg akarom ölni magam. És olyankor átmegyünk a második üzletbe.

 

7)

(nem szeretem hosszan bámulni a Facebook-falam, mert úgy érzem, percenként esik tőle az IQ-m)

 

8)

Valamiért úgy van, hogy ha felmerül egy kínos téma, akkor utána olyan, mintha követne minket. Hirtelen mindenhol célzásokat és jelzéseket veszünk észre, ilyen poénokat hallunk, meglátjuk egy újságcikkben, de még a tévében is.

 

9)

(…) ha valakik szeretnének kommunikálni, akkor kommunikálnak. Nem szakad meg a kapcsolat, nem ritkulnak a levelek, nem felejti el az ember a másikat. Csak akarni kell.

 

Gondolatok

Totál le vagyok lombozódva, mert olyan, mintha én is elballagnék velük. Mindjárt vége! Na, ne már! Teljesen rossz hangulat kapott el. Egyrészt, mert nem bírtam ki a fogadalmamat – hogy mást olvasok kicsit, hogy lassabban teljen. Másrészt, mert „szerettem ide járni”. Jobban megvisel ez, mint a tényleges gimis utolsó évem. Felrémlett egy halom dolog az életemből, ezért a poszt végén lesz egy kis memoár az én életemre nézve. Rám jött a nosztalgiázhatnék, na.

Először is, Ricsi és Virág az általam leginkább kedvelt figura a könyvben! Ricsinek a „szerelmi vallomása” annyira, de annyira aranyos és őszinte volt, hogy az egész sztorit magasan veri, már, ami a szerelmeket illeti ebben a könyvben.

Kinga ésszerű, mint mindig, és ahogy kezeli a helyzeteket az tiszteletreméltó. Szerintem ilyen ember nincs, legalábbis, én még nem találkoztam ilyennel.

Jó volt olvasni, hogy nem csak mi voltunk anno olyan pánikban, hogy úristen érettségi, meg szalagavató, meg továbbtanulás. Ez a totális tehetetlenség állapota.

Mindezzel együtt Reni néha idegesített, és azért jó, hogy nem ő döntött bizonyos kérdésekben, főleg, amelyek őt érintik, mert frasztikus elképzelései vannak a világról annak ellenére, hogy okos, olvasott… kár, hogy emellett nem reális. Az eszét kívül hordja, és úgy hívják, Kinga.

A szülők jóakarása néha a leghülyébben jön ki, ezt aláírom, és Reni szüleit is megértem, miért reagáltak úgy, ahogy. A tanárokat már kevésbé, mert mindenkiben van egy olyan, hogy „legalább neki jöjjön össze”, és mindenki „csak jót akar”. Kötelességnek és kötelezettségnek tűnik mindez, megvannak a jó és az árnyoldalai is persze. Ne hagyják teljesen egyedül dönteni, de azért legyen némi beleszólása. Így lenne fair. – Nekem van olyan ismerősöm, akinek a sorsa már a születésénél eldőlt, és nem is tud róla. Vagy, ha igen, akkor nem érdekli, értékeli, vagy egyszerűen nem fogja fel.

Amikor az ember szerelmes, nem tud odafigyelni szinte semmire se. Főleg az első szerelemnél. Olyan lassan oszlik az a bizonyos – általában rosszkor jött – köd, hogy wááá!

Cortez a rosszfiú, aki mintapasi. No comment.

Az még oké, hogy hagyja, hogy tanuljon, meg próbálja nem akadályozni az eddigi ritmusában, de hogy nem is kezdeményez a barátnőjénél, az nekem kicsit furcsa. Vagyis inkább nem életszerű. Mert jó, hogy vár egy ideig, és nem ront ajtóstól a házba, de nem hiszem el, hogy egy hormontúltengéses kamasz így tartja magát.

Gábor és Kata <3

A csínyek nagyszerűek. De valami baj van. Shakespeare 75. szonettjét kívülről felmondtam páromnak, amikor olvastam a könyvet. Honnan maradt ez meg a fejemben?!

 

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

Eddig a könyv, és most  az, ami még plusz az én utolsó évemből. Jórészt az járt a fejemben, hogy én hogy voltam a szalagavatóval, a plusz tárgyakkal?

Eszembe jutott, hogy egyszer még valamikor – talán kilencedikben – írtunk levelet a majdani önmagunknak, hogy lássam most, akkor mi akartam lenni. Negyedikben ezek a borítékok nem kerültek elő, úgyhogy majd valami régész jót fog ezen mosolyogni, vagy mi ezzel okozunk majd neki fejfájást. Azóta persze elfelejtettem, mit írtam, de biztos nem azt, ami most vagyok.

Mi legyen a tárgyam? Ezen a kérdésen viszonylag hamar áthaladtam. A biosz tanár nem volt szimpi, még egy nyelv nem kellett az angol mellé, kémia és fizika… hiába voltam jó belőlük, még a hátam közepére se kívánkoztak. Maradt a földrajz. Amúgy PVO óránk nem volt. Néha megkérdezte az ofő, hogy merre tovább, meghallgatta a szokásos vitriolt, a kedvenceket, és itt ki is fújt a dolog. Oh, és teljesen egyedül döntöttem.

Az, hogy valaki kihagy egy évet, megértem. Én is így tettem, mert úgy éreztem, 18 évesen még nem tudom, mi akarok lenni, túl sok minden érdekelt. OKJ-t választottam, amit később megbántam.

Szalagavatós tánc. Ja, persze. Szép is lehetne, ha a tanárunk nem egy kétballábas, kiégett, „ki ha én nem” nő lett volna. Az meredek volt, hogy 45 perc alatt elfelejtette a koreográfiánk elejét. A keringő nem volt gáz, de az osztálytánc annál inkább. A fiúk még idejekorán lefaroltak, majd én is akkor, amikor azt találta mondani, trampli vagyok, és a rockerek amúgy se tudnak mozogni. Az osztálytánc végül égés volt. Pech.

A másik nevetséges dolog a szalagtűzős kosztüm volt. Minden lány prüszkölt, hogy de fekete ne legyen, mert az kriptahangulat. Lett szürke úgy négy hónapnyi háború után. Jött a milyen színű legyen a blúz kérdés. Arra rávágták, hogy fekete. Ki érti ezt?

Úgyhogy, lányok álltak szürke kosztümben és fekete blúzban, a fiúk pingvinben és narancssárga nyakkendőben. A vonuló zenénk a Brick in the Wall volt, a szalagtűző pedig az Ördögűzőé.

 

A könyv többnyire kellemes emlékeket hozott fel, a megemlítettekre se gondolok rosszként. Most megyek, már csak nyolcvan oldal van a 8/1-ből.

 

PS: Rocksztár leszek, fát nevelek! XD

 

*Én még a Ciceró kiadásában olvastam (2012)