Kevin Hearne: Hammered (Elkalapálva)

 

„A Vasdruida Krónikái 3.”

Halvány fogalmam sincs, mikor kezdtem el olvasni a könyvet, és azt is bevallom háromszor kezdtem neki, mert mindig volt valami, ami miatt nem tudtam folyamatában olvasni, mást kezdtem el, aztán elfelejtettem, hol tartok, újrakezdtem, de most leültem és befejeztem, mert rosszul éreztem magam, hogy az egyik kedvenc világommal nem haladok úgy, ahogy szeretnék.

Persze, biztos dolgozott bennem valahol, hogy egyelőre nem tudok tovább haladni, pedig ismét vérszemet kaptam, és jöhetne a negyedik rész.

 

Fülszöveg

A norvég mennydörgésisten rosszabb minden kötekedő rohadéknál – ő ugyanis életek ezreit tette tönkre, és ugyanennyi ártatlannal végzett. A viking vámpír, Leif Helgarson több évszázad után elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon rajta, de a norvég lidércnyomásba csak barátja, Atticus O’Sullivan, az utolsó druida segítségével juthat el. Atticus első számú túlélési stratégiája a következő volt: a lehető legnagyobb ívben kerüld el a villámokat dobáló ürgét! De Atticus hazai pályáján sem túl rózsás a helyzet: vámpírháború közeleg, a magukat Isten Kalapácsainak nevező orosz démonvadászok pedig egyre többen lesznek. Atticus és Leif egy vérfarkas társaságában minden figyelmeztetés és várható következmény ellenére elindulnak Asgardba, a norvég panteon síkjára, ahol kommandójuk kiegészül egy varázslóval, egy orosz mennydörgésistennel és egy kínai vándorral. És megindul a felejthetetlen harc a valkűrök, a feldühödött istenek és a mennydörgésisten ellen.

 

Eredetileg: Hammered (The Iron Druid Chronicles 3)(2011)

Szerző: Kevin Hearne

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (2014)

Fordította: Acsai Roland

Oldalszám: 310

Műfaj: urban fantasy

puhatáblás

 

Kedvenc idézete(i)m

1)

De megsúgom, hogy a mókusok csak addig aranyosak, amíg elég kicsik ahhoz, hogy eltapossuk őket. Mert ha egy teherautó nagyságú vérmókussal találkozol, abban már semmi cukit nem találsz.

 

2)

(…) egyik mennyben sem jártam még, viszont a nirvánában megfordultam egyszer, de nagyon uncsinak találtam.

 

3)

Ha gáz van, mindig fogd a sötét manókra!

 

4)

Az jó, ha vannak álmaid, persze csak addig, amíg nem keserítik meg a jelent!

 

5)

Mert baconos tejeskávé nem létezik.

„Hazudsz! Logikus, hogy létezik. A vámpírok léteznek, a vérfarkasok léteznek, a tündérek léteznek, tehát a baconos tejeskávénak is léteznie kell! Menjünk be gyorsan egy Starbucksba!” (…) Nem fogsz becsapni! Biztosan van, csak a titkos menüjükön! Azért vigyorog a hableány a poháron, mert tudja, hova dugták a baconos tejeskávét!”

 

6)

Olyan veszélyes a logikád, hogy arra már ki kéne tenni egy halálfejet.

 

7)

Életünknek az a legveszélyesebb időszaka, amikor elkezdjük kutatni a rejtett tudást.

 

8)

Az emberek fogadalmat tesznek, aztán simán megszegik, majd kimentik magukat azzal, hogy „én megpróbáltam”, amikor valójában nem próbálták eléggé.

 

9)

(…) minden jel arra mutatott, hogy Thor barátunk egy hamisítatlan seggfej, és a seggfejek világában betöltött funkciója hasonlatos a valóságos seggekéhez, vagyis a szar terjesztése. A szar gusztustalan, koszos és büdös, viszont életbe vágóan fontos.

 

Gondolatok

Köztudott, hogy imádom a fantasy könyveket, és ez azon kevés világok egyike, amely nagyon jól van összerakva, végig logikus, nem esik ki a szerepéből benne senki, a különböző karakterek tényleg különböznek. Az egyetlen olyan sorozat az utóbbi időben, amire azt mondom, hogy na, ez a rész a legjobb, csak a következő mindig rálicitál eggyel, szóval, határ a csillagos ég.

Először az fogott meg, hogy végre elszakadtunk a görögöktől és a rómaiaktól, aztán beleszerettem a humorába, az értelmesen, mégis misztikusan kibontakozó világba. Ezt a részt pedig, vártam, mert a norvég panteon a szívem ezernyi csücskének egyikét foglalja el.

Úgy gondolom, ez a sorozat annak is jó, akinek nincs fogalma ezekről a dolgokról, mert minden kötetben van egy kis kiejtési gyorstalpaló, illetve minden eszköz és személy el van magyarázva annyira, hogy megértse az olvasó. Ettől függetlenül, én jegyzetelek, mert egy-két dolognak majd szeretnék utánajárni.

Itt már akcióban sincs hiány, sőt, talán a harcban csúcsosodik ki az izgalom egésze, mert az igazi harcnál nem tudtam letenni a laptopot. Ebben a kötetben van a legkevesebb történésnélküliség, sőt, nincs lassú felvezetés, vagy üresjárat, hanem a kellő izgalommal telve, mindig történik valami. A fejezetek pont úgy érnek véget, hogy lerágom a tíz körmömet, s ez fokozottan igaz a végére is. Hogy lehet így befejezni a könyvet? Most mi van? És mi lesz?

Meg fogok kattanni, mire a kezemben tartom a következő részt… azt hiszem.

 

Általában Atticus meséli el a történetet, ám most, hogy a kötések erősek legyenek, meg kell ismerkednünk az útitársakkal is, és tetszettek a történetek, főleg, hogy egy pillanatra sem éreztem, hogy ugyanaz az ember írta őket. Nem mellesleg, így lettem én is részese az utazásuknak, és már azon kezdtem agyalni, én ugyan, mit mondanék, miért akarom fenéken billenteni Thort.

Az különösen tetszik, hogy Hearne mer olyan alakokhoz hozzáérni, akiket jól ismerünk innen-onnan, és új karaktert képes adni nekik. Gondolok itt Jézusra, mint afroamerikai hippire és ivócimborára, aki végtelenül humoros karakter lett. Vagy itt van Vejnemöjnen, akiről vajmi keveset tudunk, pedig finn sámán a lelkem, ha belegondolunk. Netán, itt van Thor, aki mindig Chris Hemsworth marad, pedig nem az. Esetleg Perun, az orosz isten a villámaival, de nem utolsó sorban persze Csang Kuo-lao, a kínai alkimista is itt van velünk. De az olyan eszközökről is homályos fogalmaim voltak, mint:

- Fulgurit: villámkő. Homok, amibe belecsapott egy villám, kívülről érdes, belül tükörsima.

- Kantele – Csuka állkapcsából és szőke nő hajából készült hangszer, mely Vejnemöjnené, és délibábot lehet bocsátani akárkire…stb

Nem mellesleg, olyan kérdéseket vet fel, amikre úgy a hétköznapokban nem keressük a választ, de talán olyanokra is, amikre igen.

Személy szerint, én mennék az ír paradicsomba a halálom után. Ott ingyen van a sör, mint megtudtuk.

Az Isten Kalapácsaitól mindig kiráz a (h)ideg, és Thor helyében őket zúznám péppé a kalapácsával, meg az összes ilyen agyalágyult fanatikust.

Ám, amit Thor tett Leif-vel, azután én is meg akartam gyilkolni a mennydörgésistent.

Az a baj, hogy ha két isten megjelenne, és azt mondaná, ne öljek meg egy harmadikat, mert A) világvége lesz, B) Meghalok, letennék a tervemről. De csak, ha megjelennének. Amúgy, a bajtársiasság, bevallva és megbeszélve a dolgok legmélyét, még így is előrébb való holmi armageddonnál.

Oberon hiányzott, a szomszéd néni annyira nem, viszont, ami történt velük, az félelmetes és hátborzongató, kíváncsi vagyok ezzel a szállal mi lesz később.

Kíváncsi vagyok arra is, milyen lesz ezek után a kapcsolata Atticusnak és Halnak, valamint, óriási kérdés bennem Leif további sorsa.

 

Nehezen válogattam össze az idézeteket, annyi van belőle, szívem szerint, bemásolnám az egész kötetet ide, hogy izguljatok, nevessetek és sírjatok.

A stílusa gördülékeny, laza, könnyű, humoros.

Van egy furcsa sodrása, mert abszolút tudatában vagy a lassúságnak, mégis falod az oldalakat. Kalandok tekintetében zseniálisan kidolgozott, előkészített kötet. A feladatok mind nehezebben teljesíthetőek lesznek, mégis, elképesztő logikára vall, hogy így fűzi és köti a szálakat.

(ilyenkor jut eszembe, hogy nem hatszázadjára kellene kiadni egy ponyvát, hanem ezt kellene folytatni, mert akkor a kivágott fáért kevésbé fájna a szívem, hisz érték kerülne bele… elvégre, nem az Yggdrasilból készül)