Amikor elkezdtem a blogomat, és nem volt mit írnom, akkor az így beálló kínos szüneteket azzal törtem meg, hogy írtam a kedvenc könyveimről. Újakról, régiekről, hogy megismerjék őket mások, magamnak is feljegyezzem, miket olvastam eddig – később ebből született meg ez a blog, amikor már nem volt kedvem a mindennapjaimat megosztani másokkal.
Akkor az első választásom Chuck Palahniuk könyvére esett, ráadásul nem is azt választottam, ami kedves a szívemnek, bár az Altatón kívül nehéz egy sorrendet felállítanom az alkotásai között.
Fülszöveg
A Láthatatlan szörnyeket, Chuck Palahniuk sorrendben harmadik regényét egyik kritikusa találóan a Harcosok klubja női változatának nevezte. És valóban, a szerző mintha a Szex és New York csillogó világát vegyítené Bret Easton Ellis véres horrormeséivel. Egy eszelős történetet olvashatunk a divat és a modellek csillogó, de üres világáról, szerelmes betegekről és a beteges szerelemről, valamint a mindent elsöprő gyűlöletről.
Shannon McFarland karrierjét derékba töri egy szörnyű „baleset”: egy szép napon éppen hazafelé hajt, amikor valaki rálő az autójára. A lövés következtében Shannon elveszíti az alsó állkapcsát, a munkáját és a vőlegényét. Szörnyeteg lesz, akire senki sem mer ránézni. A külvilág többé nem vesz róla tudomást: láthatatlanná válik. A kórházban, a beszédterapeuta rendelőjében megismerkedik Brandy Alexanderrel, aki az utolsó műtétjére vár, hogy végre-valahára igazi nővé válhasson. Brandy, a királynők királynője valójában férfi, de talán ő az egyetlen, aki megérti, milyen szenvedésen megy keresztül Shannon. Sajátos, sokkterápiára emlékeztető módszerét alkalmazva kezelésbe veszi Shannont, és együtt vágnak neki az országot átszelő, őrült utazásnak, amelynek során milliomos öreglányok gyógyszerkészleteit fosztogatják, felfedezik és elpusztítják a múltat, hogy újrateremtsék nem létező jövőjüket.
Chuck Palahniuk, szokásához híven ezúttal is a Harcosok klubja óta védjegyévé vált, graffiti-tömörségű, szikár pórázon ostorozza a divatipar talmi csillogását.
Eredetileg: Invisible Monsters (1999)
Szerző: Chuck Palahniuk
Kiadó: Cartaphilus (2009)
Fordította: Totth Benedek
Oldalszám: 254
Műfaj: szatíra
keménytáblás
Kedvenc idézeteim
1)
Az az egész tükröm, tükröm, mondd meg nékem dolog azért megy ennyire, mert a szépség ugyanúgy hatalom, ahogy a pénz is hatalom, vagy egy csőre töltött fegyver hatalom.
2)
A házas emberek mindig azt hiszik, hogy a szerelem a megoldás.
3)
A kvízműsorok azt a célt szolgálják, hogy jól érezzük magunkat, amiért nem felejtettük el mindazt a véletlenszerűen kiválasztott és fölösleges tudást, amit az iskolában meg kellett szereznünk.
4)
Mindannyian önmagunkat komposztáljuk.
5)
Ha nem tudjuk, kit gyűlölünk, magunkat gyűlöljük.
6)
… a szüleink olyanok, mint az Isten, mert tudni akarjuk, hogy léteznek, azt akarjuk, hogy elfogadják, ahogyan élünk, de közben csak akkor fordulunk hozzájuk, amikor bajban vagyunk.
Gondolatok
Sokkal több idézetet tudnék ide bemásolni, sőt, az egész könyvet bemásolhatnám úgy, ahogy van, de annak nem sok értelme lenne.
Évekkel ezelőtt olvastam, akkor is, mint most, a többség Harcosok klubja lázban égett (inkább a film miatt, ha Palahniuk, akkor Harcosok klubja, pedig a Fulladásból is készült film. Igaz, abban nincs Brad Pitt, meg Edward Norton, csak Sam Rockwell), és mindenki ahhoz hasonlította ezt a könyvet.
Nem lettem egyből Palahniuk rajongó. Az első tíz oldalban nem, viszont a századik oldal után már határozottan állíthatom, hogy igen. Tény, nem ezzel kezdtem, de talán a második vagy harmadik volt, amit elolvastam. Sosem írja ugyanazt, ugyanúgy.
A szereplőin keresztül rúg bele az olvasóba, lealázza a világot, és ráébreszt egy-két olyan dologra, amit magadban sem fogalmaztál még meg. Ott van az agyad hátsó részén, a sző a nyelveden, mégsem találod, közben lapozod a könyvet, és hoppá! Megvan!
Ebben a regényben az emberi élet gyakorlatilag nem számít. Minden a szépség, a pénz, a vaku és a csillogás. Ezen a világon autózik keresztül a regény „főhőse”, vagy „főhősei”, a maguk aberrált módján.
Nem kell ehhez aberráltnak lenni, sőt messzire sem kell menni. Ez a tézis még igaz is, ha azt nézzük, hogy a társadalom kitermeli és megteremti a saját elemésztődését. A nagy hatással van a kicsire, ahol ugyanazok a folyamatok mennek végbe, mint a nagyban, és végül ez visszahat – vagy inkább visszaüt.
Kimegyünk az utcára, rányomunk valamelyik glitteres blogra, és már ott is van előttünk a láthatatlan szörny, akiről szól ez az egész.
A pénz nem boldogít. Ezt mondja azt, akinek sosem volt. Igenis, boldogít. Ki játszott már el azzal, hogyha egy rahedli pénzt kapna, akkor mire költené? Tegye felé a kezét! Most pedig az tegye fel, aki helyből azzal kezdi, hogy megoldaná a problémáit?
Ki ne szeretne fényárban élni? Mindenki szeretné megkapni a maga 15 percét. Nem mondjuk ki, de így van.
Palahniuk pedig ezt felmérte, nevet és szerepet adott neki. Shannon és Brandy.
A könyv végére rájön az ember, hogy melyik gyakorol nagyobb hatást ránk és a környezetünkre. A csillogás vagy a láthatatlanság?
Most mondhatnám, hogy mindenki úgy jó, ahogy van, és szeressük egymást, és szeressük magunkat. Egyet értek azzal is, hogy annyira materiális a világ, hogy a belső értékek felértékelődtek, köddé válnak lassan, míg egy nap már nem lesznek ott. Nem azt mondom, hogy egyiknek el kell tűnnie, mert ha az egyik eltűnik, sajnos a másik sem lesz. Mert nem azzal van a baj, hogy fogyasztói társadalomban élünk, hanem, hogy a mentalitását vettük át. De jó ez a mentalitás? Jó ez az értékrend? Profitálhatunk belőle úgy igazán?
Aki imádja ezt a világot, és nem szeretne szembesülni a fent említett kérdésekkel, és reális válaszaival, vagy nem szereti a szókimondó, profán irodalmat, az egyszerűen üljön le, és maradjon meg az Elfújta a szélnél. Őt is el fogja.
Ha az aktuális én és az ideális én közti különbség irreális, létrejön az az üresség, amiről szól a könyv. A társadalom olyan, mint a fogyasztói. Lefelé tartó spirál, ami közben pingpongozik. A hiány, mint olyan, rengeteg félelmet és szorongást kelt, ezt sokan kihasználják, s még többen fel sem fogják, ez mennyire káros rájuk nézve. Ha a „mindig minden van” állapotát nem érjük el, negatív események veszik kezdetüket, melyek hatnak a testre és a lélekre.
Azért tetszik, mert hihetetlenül aberrált dolgokat tud úgy leírni, hogy szinte látom a szemem előtt, s ami még jobb, hogy le meri ezeket a dolgokat írni. Sokan találkozunk a regényei főhőseivel, problémáival, életével, mégis a szőnyeg alá söpörjük őket.
Van egy elgondolkotató vonala, ami sokszor morbid és hihetetlen. Részletes és beható a szórakoztatás mellett. Sem a transz divatőrült, sem az eltorzult modellünk története nem könnyen emészthető. A meggyötört lélek mellett elmegyünk, a meggyötört testre immunisak vagyunk, max megbotránkozunk, jól szórakozunk rajta, mert a saját csapdánkban vergődve a szomszéd kertje mindig más. Ez az élet.
Eszembe juttatott egy filmes tanulságot: ne vedd túl komolyan az életet. Úgysem úszod meg élve.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése