Nemrég néztem meg A szolgálólány meséjéből készült sorozatot. Akkor eldöntöttem, hogy azt el fogom olvasni a későbbiekben, viszont közbejött ez a kötet, amiről gyakorlatilag csak jókat hallottam.
Fülszöveg
Marian nem akar mást, csak normális életet, és ehhez szinte mindene meg is van: állása egy piackutató cégnél, barátnőjével közösen bérelt lakás, és Peter, aki kissé unalmas, ám megbízható társ. Amikor a férfi megkéri a kezét, Marian családja és ismerősei legnagyobb örömére engedelmesen igent mond. De az eljegyzést követően a lányt különös gondolatok kerítik hatalmukba. Úgy érzi, mintha belső énje és a teste lassan elválna egymástól, és képtelen enni, hiszen ő maga is csak egy felfalni való áru…
Margaret Atwood első regényében már ott találjuk a kanadai szerző egész életművének kulcsmotívumát és központi témáját: a nők társadalmi helyzetének és lehetőségeinek együttérző vizsgálatát és értő kritikáját. Az 1969-ben megjelent történet sok tekintetben azóta sem vesztett aktualitásából. Az ehető nőt, az észak-amerikai feminista próza egyik megalapozó művét végre magyarul is kézbe vehetik az olvasók.
Eredetileg: The Edible Woman (1969)
Szerző: Margaret Atwood
Kiadó: Jelenkor (2020)
Fordította: Csonka Ágnes
Oldalszám: 464
Műfaj: tudatregény
keménytáblás
Kedvenc idézeteim
1)
… hiába tiszta az ember keze, a fülét kénytelen nyitva tartani.
2)
Termelés-fogyasztás. Az ember eltűnődik, vajon nem csak arról szól-e az egész, hogy az egyik szemétből egy másikat csináljunk. Az emberi elme volt az utolsó dolog, amit kommercializáltak, de most már nagyon jól megy nekik; ugyan mi különbség van a könyvtári polcok és a használtautó-temetők között?
3)
Egy másodperc töredékéig azt érezte, a nők lénye, már-már anyaga, hullámként csap át a feje felett. Egyszer majd ő is ilyen lesz – illetve nem, már most ilyen; közéjük tartozik, a teste ugyanilyen, azonos az övékével, összeolvad a többi hússal, amelynek édes, szerves illata fuasztóvá teszi a levegőt a virágmintás helyiségben; úgy érezte, fuldoklik a nőiség sűrű Sargasso-tengerében.
Gondolatok
Kiforratlan. Nem is tetszett annyira, mint reméltem. Megmondom őszintén, A szolgálólány meséjéről már annyit hallottam, hogy megnéztem a sorozatot, aminek az első évada zseniális (fogok írni róla), a többi viszont hagy némi kívánnivalót maga után. Valahogy nem terveztem gyorsan utána elolvasni, így esett a választásom erre a kötetre. Most a sorozat miatt nagyon megy a hype, de szerintem annyira nem jó, mint mondják. A filozófiája rendben van, de a kivitelezés döcögős. Száraz, fojtós, nem köt le, és nem késztet arra, hogy ha leteszem újra a kezembe vegyem. Értem, hogy A szolgálólány meséje fellendítette a kedvet Atwood irányába. Értem, hogy ez az első regénye. A történet alapján a feminista vonal is érdekes. Leginkább az oldódik fel benne, akár egy pezsgőtabletta a vízben.
Olyan karakterek vannak benne, akiktől eldobtam a bogyót. Az egyik azt kérdezi, hogy normális-e, miután némi csend reményében az ágy alá bújik, és mindennemű magyarázat nélkül távozik a társaságokból (az életéből). A másik apa nélkül akar gyereket, majd rájön, hogy apa nélkül a gyerek bizony homokos lesz, ezért rá akarja kényszeríteni a helyzetét másra. A harmadik elvarázsolt művészlélek, aki a szaktársai szárnyai alatt nevelkedik. A negyedik meg utálja a gyerekeit – de azért még egy mindig belefér -, és féjként tart maga mellett egy rabszolgát.
És ez jó.
Mi van?!
Egy halom csitrit gyúrtunk össze egy történetté, ráadásul egy nő szemén keresztül látjuk az egészet, aki inkább egy dacos gyerek. Rettentően idegesített vagy untatott az egész.
Jó, tudom, szimbolikus minden. Az egyes szereplők kitűnő allegóriák emberi típusokra, társadalmi reakciókra, helyzetekre. Abban is biztos vagyok, hogy reális szereplők lehetnének.
Rezonál a mai korral is, mégis, mintha egy halom gyerek történetét olvasnám, akik felnőtt testekben ragadtak.
Szól a női létről, a párkapcsolatok féregjáratairól, de bárhogy is csavarom, nem Peter és a megjelentetett férfiak falják fel a nőket, egészen konkrétan Mariant, hanem ő saját maga. A szereplők mind példák, lehetőségek a nő előtt, aki minddel szembehelyezkedik ahelyett, hogy azonosulna bármelyikkel is úgy, hogy fogalma sincs, mit akar.
S mint ilyen, a mai korra vonatkoztatva, mit nevezünk normális életnek? Mindig elképzeljük, hogy milyen lesz az életünk, és mindig éppen tartunk valahol. Minden esemény hozzánk tesz, ami nem a barátunk, az a tanárunk.
A más mindig kecsegtetőbb. A mások élete mindig vonzóbb, és azt hihetjük, ami van, az nem jó és mindig ott van egy „de” vagy „mert”. A másik izgalmat tartogat egy másik ideológiát képvisel, ami több kérdéssel halmoz el, mint amennyi választ kapunk. Ez kétségbeeséshez vezethet, s a pánik miatt (nyomás) hibás döntéseket hozunk. Most lehet, hogy hibás az, ami később jó, vagy fordítva.
Aktuális, ez kétségtelen. De Marian tulajdonképpen saját magát emésztette meg, és rákente másra.
Pont ezért volt döcögős, és nem szeretem. Szerintem rosszul illesztett bele egy tök jó ideológiát egy történetbe.
Clara és Ainsley volt a legellenszenvesebb szereplő, Mariannal karöltve. Tulajdonképpen egyik női főkaraktert sem bírtam, a férfiakat sokkal inkább.
Duncan sajátos eszmefuttatásai értékelhetők számomra.
Érezhető Simone de Beauvoir hatása, és értem, miért lett a feminizmus egyik nagy kedvence.
Ettől függetlenül fogok még olvasni tőle, A szolgálólányt mindenképpen szeretném.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése