Szerintem, ha azt mondom, Orwell, akkor az emberek nagy részének vagy az Állatfarm jut eszébe, vagy az 1984. Ameddig bele nem botlottam ebbe a könyvbe, addig én is lementem hídba az utóbbitól. Az előbbi is remekmű, de mióta elolvastam a Légszomj című könyvet, nemcsak toplistássá vált a kis könyvtáramban, de az első helyre került nálam.
Fülszöveg
1938-ban járunk; a borúlátó jóslatok szerint Anglia legkésőbb 1941-ben háborúba lép Németországgal. George Bowling, a középkorú biztosítási ügynök kicsinyes feleségével és két gyerekével az angol alsó középosztály szürke életét éli London egyik jellegtelen kertvárosi negyedében. Tulajdonképpen azon a napon születik meg a fejében a nagy ötlet, amikor megkapja a műfogsorát. Nem sokkal korábban szép summa dugipénzre tett szert a lóversenyen, és kedvtelve fontolgatja, vajon mire költse.
„Egy hétvége egy nővel, vagy csendben elcsepegtetni apróságokra, szivarra, dupla whiskyre, ezek merültek fel mint lehetőségek”. De megpillant egy plakátot, amely az emlékezés különös logikája folytán felidézi benne a múltat. Harmincnyolc évet repül vissza az időben abba a kisvárosba, ahol született és férfivá érett, és emlékképeiből egy azóta elveszett életérzés és a szó minden értelmében lerombolt világ tárul elénk.
Ebből a nagy nosztalgiából fakad a „nagy ötlet”, amely valójában sajátos kitörési kísérlet egy beszűkült életformából, és bár eleve magában hordozza a csalódást, az újabb illúziók elkerülhetetlen szertefoszlását, egy nagy utazás – mint mindig – a lélek belső útjaira is elvisz, és a cselekvés puszta ténye is megnyugvást ad George Bowlingnak, Orwell egyik legrokonszenvesebb alakjának.
George Orwell (eredeti nevén Eric Arthur Blair, 1903-1950) két leghíresebb regénye, az Állatfarm és az 1984 a világirodalom legnagyobb hatású politikai szatírái közé tartozik. Légszomj című regénye, amelyet 1938-ban, Marokkóban írt, először jelenik meg magyarul, a szerző születésének 100. évfordulóján.
Eredetileg: Coming Up for Air (1938)
Szerző: George Orwell
Kiadó: Európa (2006)
Fordította: Papolczy Péter
Oldalszám: 300
Műfaj: dráma / szatíra / háborús regény
keménytáblás
Kedvenc idézeteim
1)
Aznap reggel nem voltak illúzióim magammal kapcsolatban. Szinte távolról láttam magamat, ahogy jövök az úton, elhízott vörös fejjel, műfogsorral, közönséges ruhámban. Egy magamfajta fickó képtelen úriember módjára kinézni. (…) Az viszont szerintem érdekes, hogy ha történetesen kicsit kövér az ember, már akárki, még egy vadidegen is minden további nélkül ráakaszt egy becenevet, ami fizikai megjelenésére utaló sértő célzás. (…) A különös az egészben az, gondoltam magamban, hogy valahol igazuk van a kövérekkel kapcsolatban. Tény, hogy egy kövér ember, különösen az, amelyik születése óta kövér – vagy mondjuk inkább gyerekkora óta – más, mint a többiek. Más síkon halad az élete, afféle könnyed vígjátéki síkon, bár azon fickók esetében, akiket a búcsúkban szoktak mutogatni, illetve bárki esetében, aki százhúsz kiló felett van, inkább olcsó bohózatról beszélhetünk, mint könnyed vígjátékról. Én már voltam kövér is, sovány is az életemben, tudom, mit változtat a kövérség az ember hozzáállásán. Mintha meggátolná abban, hogy túl komolyan vegyen dolgokat. Kétlem, hogy egy olyan ember, aki mindig is kövér volt, akit azóta Daginak szólítanak, hogy járni megtanult, akárcsak tudna is az igazán mély érzelmek létezéséről. Honnan tudna? Semmi tapasztalata nincs a témában. Soha nem lehet ott egy tragikus jelenetnél, mert kövér emberrel nincs tragikus jelenet, csak komikus. Képzeljenek el egy kövér Hamletet! Vagy Oliver Hardyt Romeo szerepében.”
Gondolatok
Alapvetően egy tragédiát követünk figyelemmel, viszont van benne humor is. Nem, nem vicces, inkább keserédes, mert egy szatírához van közelebb. Adottak a végletekig tipizált szereplők. Itt van mindjárt főhősünk, George Bowling, aki az angol alsó-középosztály megtestesítője, és annak felesége, aki jobbára csak jajong. A típuskarakter ismerősök, az égetnivaló gyerekek, és egy rendkívül valóságos törlesztőrészlet. George lassan bontakozik ki, kétdimenziós alakjából egy hús-vér ember lesz, s minél többet kapunk belőle, annál inkább emberibb, gyarlóbb, szánalmasabb.
Elkezdünk érdeklődni a sorsa felől, és megpróbáljuk kitalálni, mi lesz vele. Ezt színesíti Orwell fanyar humora.
Az emberre nézve önironikus, hiszen felfedezhetjük benne a saját valóságunkat, amiről csak a végén derül ki, hogy sikerbe hajlik, vagy tragédiába.
A nézőpont mindig az emberé, az nem feltétlenül a valóság. Gondolok itt arra, hogy George nézőpontja kihatással van mondjuk arra, ahogy a gyerekeit látjuk. Életből egy van, és az is rövid, és véges. Hálát kell adni azért, ami van, többre törekedni, és a legjobbat kihozni.
Szerintem a legtöbb ember együtt tud lélegezni a főszereplővel, mert mind vágyunk vissza a gyerekkorba, amikor gondtalanabb életünk volt. Nem véletlenül mondjuk egy babára nézve, hogy ő még nem is tudja, milyen jó neki.
Első blikkre ki akartam hagyni ezt a részt, de úgy gondolom, hogy mindenki egy bizonyos tekintetben az „átlagot” testesíti meg. Élünk valahol, dolgozunk valamit; minden nap mindig ugyanazokkal a metódusokkal. Ugyanahhoz az emberhez/emberekhez/állatokhoz megyünk haza, ugyanazokon a napokon találkozik a barátaival, ha vannak egyáltalán. Mindenkinek megvan a maga problémája és sokszor cipeli még legalább egy ember dolgait a vállán, és nem akadhat ki, mert nincs rá joga. Testi-lelki alapon nem szabad neki, csak az a fontos, hogy a többiek által kialakított skatulyába beleférjen. Az elvárások és mutogatások után pedig, minden valódi örömnek csak mi örülünk, és nem osztjuk meg másokkal, mert csak akkor igazán a mienk, ha nem fényképezzük le és küldjük tovább, vagy amikor a kezünkben van, akkor nem mutatjuk meg a másiknak.
Ezzel a hirtelen jött örömmel azt sem tudjuk, hogy mihez kezdjünk. A szívünk mást diktál, mint az eszünk, és hiába pörgetünk végig minden lehetőséget, akkor sem merjük igazán élvezni, mert nem tudjuk, hogy amire elmegy majd, az jó lesz-e nekünk.
Ez annak a csapdája amúgy, amikor néhanapján visszautazunk az időbe azért, hogy sorra vegyük életünk addigi buktatóit, rákfenéit, hibáit. Ilyenkor szokott előkerülni az a mondat, hogy „ha visszamehetnék az időbe, akkor…”. Minden eszünkbe jut, elragadnak a gondolatok, magukba szippantanak az érzelmek. Sokat mélázunk, a fantáziát bármi beindíthatja. Nekem az illatok, a mozdulatok ilyenek.
Egyetlen dologra jó mindez szerintem, mégpedig arra, hogy az ember elkezdi szeretni, becsülni, tisztelni a mostani állapotát. Akihez hazamegy, amiket csinál, amije van. Egy hitgyülis mondta egyszer, hogy nem szabad keseregni a múlton, a változáson, hanem áldani kell, ami éppen van, mert ki tudja, hogy holnap mi lesz.
Erősen pesszimista, mert George életéből látszólag tűnnek el a jó dolgok, az élet és nincs se kiút, se visszaút.
Nem izgalmas, csak fejlődéstörténet – de hogy hova lehet fejlődni, ha nem látszik az alagút vége…?!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése