Nem szeretnék beleállni a témába, se libsizni, se nácizni. Biztos, hogy nem leszek osztatlanul népszerű a jelen bejegyzésemmel, viszont szó nélkül sem tudok elmenni egy könyv bedarálása mellett.
Sokat gondolkodtam azon, megosszam-e a gondolataimat, vagy sem, végül úgy határoztam, elmondom, aztán maximum nem olvastok többet.
A mese olyan epikai műfaj, ami mindig valamilyen tanulságot hordoz magában. A mítoszok, legendák és regék mindig tanítottak valamire. Szabályokat, kereteket adtak, amiben el tudtuk dönteni, mi a jó és mi a rossz, gyerekként meghatároztuk magunkat valamihez képest. Sarkítva, hogy harmadik testvérként is vagy valaki. Ne állj szóba idegenekkel. A legkisebb, a leghétköznapibb ember is csodákra képes. Ne menj a folyó közelébe, mert elragadnak a hínárhajúak, és a többi. Hogy az életben működik a qui pro quo.
A mese és a mesevilág mindenkié. Hogy teljesen őszinte legyek, a mesét mesének kell kezelni, nem kell belegondolni egy oldal p.c. gondolatait. Eddig is volt öreg néne, néma, láb nélküli sellőlány, nincstelen tolvaj, elnyomott mostohagyerek, árva koldus. Az egyik vörös, a másik színes bőrű, a harmadik keleti arcvonású, a negyedik szőke hajú, kék szemű. Az egyik duci, a másik sovány.
Két problémát látok ebben az egészben.
1)
Könyvet nem teszünk tönkre! Történelmi szempontból sem juttat eszembe semmi jót, de emberileg sem. Ha nem érdekel, vagy nem tudok se a szerzővel, se a tartalommal azonosulni, akkor figyelmen kívül hagyom. Elmondhatom, miért nem szeretem, kritikát fogalmazhatok meg, de úgy neveltek, hogy a könyvekre vigyázni kell. Kiskoromban tettem tönkre könyvet, érettségi után a matekot rituálisan elégettem, de számomra a Nyírd ki ezt a naplót! is komoly erőfeszítés volt, mert nem tudtam elvonatkoztatni a könyv jellegétől. Kreatívan nyírtam ki.
Magánemberként, ám főleg influenszerként – a politikus is az, hisz véleményt formál – nem engedhetem meg magamnak – nem vagytok influenszer amúgy – ezt az otromba viselkedést. Otthon a négy fal között azt csinálok, amit akarok, de nyilvánosság előtt vannak dolgok, amiket nem tehetek meg, legalábbis nem illik.
A politikusnőnek is fordítva sült el az akciója, mert már csak azért is elkapkodták a példányokat, hiába lett népszerű a saját kis mikroközösségében. Ez pedig szánalomra méltó, hogyha csak ilyenekkel tud nőni a követői szemében. Komolyabb és mélyebb problémák vannak a tett elkövetője, és az őt éltetők fejében.
2)
Nem vagyok a mindent megengedő, „majd ő eldönti, mit akar”, nemtelen nevelés pártján. Hozzáteszem, a tekintélyelvűvel sem értek egyet. A metoo és a p.c. szép lassan kinyírja a filmipart, a vígjátékok zömének nehezített pálya lett, s ez az egész kezd begyűrűzni a könyvekbe is. Ezzel az a baj, hogy hiába a jó szándék, ez polgárpukkasztás, és a reklám a termék visszhangja. A negatív reklám is reklám sajnos, és ami volt anno Dan Brown esetében, amikor az egyház köpködni kezdett a kötetére, elkapkodták. Még olyanok is, akik nem vették volna le a polcról. Itt ugyanez volt. Ingyen reklám volt ennek a könyvnek.
Plusz, mint olyan, erre a témára manapság mindenki ugrik. Merész vállalás volt több szempontból is, ám ügyes.
A meséknek, mint olyannak politikailag függetlennek kellene lenniük, nem kellene egyik oldal nézeteit sem beleírni. Mindenkinek megvan az esélye az alkotásra. Meg lehetett volna írni a könyvet eredeti mesékkel, nem átiratokkal, persze, akkor kevesebb figyelmet kapna.
A profán gyerekkönyvek ellen senki nem emel szót. Vagy, hogy E. A. Poe egyik novellájából is lett képes gyerekkönyv, és valljuk be, A fekete macska nem éppen kiskorúak kezébe való. Horrormese. Akárcsak Neil Gaiman Hófehérke-átirata, ami szintén nem lett népszerű.
Ezek és az ilyenek valahol elsikkadnak.
Anno csodálkozva hallgattam amúgy, hogy a gyerekdalok szexuális töltetűek, és fúj, pedig gyerekként nem tűnt fel, nem érdekelt, hova bújik a zöldág, vagy miért meztelen a királylány, aki megy is, meg nem is.
Ha belegondolok, egy gyerek nem biztos, hogy ezeket úgy fogja fel, ahogy mi. Nekünk már fontosak olyan dolgok, amik nekik még nem. Másrészt, bármit adhatok a kezébe, ha nincs egy normális szülő, aki mesél, magyaráz, átkölt.
Gyerekkorom máig imádott meséi sem jobbak, mint ez az átirat, és ezért nem kell pálcát törni felette. Azok, mint fent említettem, tanulságot hordoznak, akár elfogadásra, megértésre tanítanak, pedig a legtöbb nem annyira bájos, mint amennyire annak látjuk. Hófehérkét megmérgezi a nevelőanyja. Hamupipőkét elnyomják, ráadásul a mostohanővérei egyike a lábujjait, a másik a sarkát vágja le egy késsel egy üvegcipőért. A kis gyufaárus lány halálra fagy. Aurora agyonszúrja magát egy rokka orsójával. Rapunzel anyja epertúladagolást kap, majd a lányt bezárva tartják évekig. A sárkányok fejét levágják.
De minden jó, ha a vége jó, s mindig jó.
A jók győznek, a rosszak elbuknak, a szerelem mindent legyőz.
Csak valahogy emellett elmegyünk. Ha ezeknek a történeteknek is ez a lényege, akkor rendben van, pusztán fölöslegesnek tartom az átiratokat.
Mindezzel együtt azt gondolom, hogy helye van a piacon, az irodalomban is. Elég nagy a világ, elférünk benne mindannyian. Az embernek pedig megadatott a választás szabadsága. Eldönthetjük, megvesszük-e vagy sem? Maradunk a régi történeteknél vagy sem?
Amúgy elkezdett érdekelni a könyv, beszerezném, mert hajt a kíváncsiság, hogy miért kell ennyire utálni?
Viszont a mai napi tanulság ez: Oldalakarattól függetlenül a mese, a mesevilág MINDENKIÉ!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése