365 nap

„A „royal slave” 50 árnyalata”

Legalábbis, nekem ez jutott eszembe erről a filmről elsőre. Az utóbbi időben ráfüggtem a Netflixre. Gyakorlatilag ész nélkül – akarom mondani, érzésre – válogatok a filmek között. Így került az utamba a 365 nap című film is, ami mostanában kap hideget, meleget. Bár, inkább hideget.

Már a Szürkeötven se váltott ki belőlem fangörcsöt, pláne, amikor el is olvastam őket a becsület kedvéért. Valóban ahhoz hasonló, bár inkább a szoft pornó irányába megy el. Félúton van A nimfomániás éa a Szürkeötven között. Mivel a könyv (Blanka Lipinska: 365 dni) nem jelent meg még magyarul, így összehasonlításai alapom nincs. Viszont úgy nincs vele bajom, mint film. Van és kész. Láttam, ennyi. Nem érintett meg egyáltalán.

Talán a legszembetűnőbb különbségek:

- a karakterek beleegyezésének az aktusba hiányzik, elég egyoldalú a dolog. Egydimenziós benne minden.

- a szexjelenetek szabadabbak, amiért A nimfomániás jutott az eszembe.

Sajnos, nem tudok elvonatkoztatni a Szürkeötventől.

A történet abban kimerül, hogy adott Massimo (Michele Morrone), aki megörökli a merényletben elhunyt apjától a szicíliai maffia vezetését. Laura (Anna Maria Sieklucka), egy lengyel szállodában vezető pozíciót tölt be, kapcsolatát rendezni érkezik párjával Olaszországba. Miután a férfi magára hagyja őt, Massimo kapva kap az alkalmon. Elkábítja, elrabolja, majd közli vele, hogy 365 napot ad neki arra, hogy beleszeressen. Természetesen, a férfi semmi olyat nem tesz, amit a nő nem akar (csak elrabolja, fogva tartja, taperolja, holott a nő nem akarja, és teljes kontroll alatt tartja, nem találkozhat senkivel, jelszó, ez szükséges óvintézkedés az ellenség miatt). Luxusban élnek, évődnek, egymásba szeretnek, majd jön a dráma, a katarzis, majd a megdöbbentő, szomorú függővég.

A könyv ugyanis trilógiának indult, szóval várható a folytatás.

Anno már a Szürkeötvenre is azt mondtam, hogy a szegény embernek rossz üzenetet közvetít. Jó kivárni és szenvedni. Egy ember alapjaiban is megváltoztatható. A szerelem minden testi és lelki fájdalmat kibír, áthidal és megér. Nos, ez a film ezt megspékeli némi romantikusnak tűnő erőszakkal, mint mondjuk a durva aktusok, és a Stockholm-szindróma népszerűsítésével, jobb színben való feltüntetésével.

Igazából kb. 100 perc arról, hogy bármennyire is rossz, maradj benne, mert a végén mindig jóra fordul, és maradj függője a partnerednek bármi áron.

Azt inkább hagyjuk, hogy a szexjelenetek valódiak-e vagy sem. Egyszer pörgettem vissza, hogy jól látom-e, amit látok? A mai napig nem tudom, de inkább fedje homály.

Az Alkonyat se volt százas. Az annak fanficjéből született Szürkeötven egy fokkal feledhetőbb lett. A 365 nap, ami az utóbbiból merít, pocsék.

Néha nem elég egy extravagáns alibi, jelen esetben, hogy Massimo gengszter. Sem az, hogy a női karakter semmilyen, hogy bele tudd élni magad. Sem az, hogy egy Top10-es hapsi a csábító.

A sztori langyi. Jobb, mint a Szürkeötven, de álomszerű katyvasz. Az érzelmek és a testiség között egyenlőséget von. A párbeszédek középszerűek. A két karakter közti viszony se árnyalt, minden van, ahogy van. Massimo variáció egy témára, Laura idegesítő és szenvtelen.

Valaki mindig dominálni akar, a női fél nevetségesen gyerekes. Alapvetően a szavak és a tettek sincsenek szinkronban. Nulla színjátszás, de legalább él a vászon, még, ha nem is úgy, ahogy azt elvárnánk. Másrészt, hol lengyelül, hol olaszul, hol angolul beszélnek.

Barbara Bialowas és Tomasz Mandes rendezése és a forgatókönyvírók hibája valahol ez az egész.

A vége érdekes, de a játékidő megöli az élményt. Nem romantikus, de nem is dráma. Az elsőt nem így képzelem el, a másodikhoz mérten túl teátrális. Nem erotikus, nem izgalmas, inkább felszínes és profán.

Ékes példája a súlytalanságnak, amikor valaki bort iszik, de vizet prédikál. Olyan ez, mint egy üvegpohár. Átlátszó és üres. Porfogónak talán még jó lesz.