Paulo Coelho: Veronika meg akar halni

Mostanában sok Billy Talentet hallgatok, s az utóbbi napokban beakadt a Saint Veronika című szám. Hallgattam, hallgattam, és pár soráról beugrott ez a könyv, amit a régi blogra még 2012-ben tettem ki.

Akkor ilyesmit is írtam: Régóta szemezek ezzel a könyvvel. Igazság szerint minden számomra új írót kétkedve fogadok, főleg, amelyiket sok nő kezében látok, mert a legtöbb vagy romantikus, vagy önsegítő. Megannyi szakirodalom, sci-fi és fantasy után, egy őszi reggelen ráfanyalodtam erre a könyvre.

Bevallom őszintén, pozitívan csalódtam benne, és izgatottan várom majd a következőt.

Fülszöveg

KELL-E HALÁL AZ ÉLET ELŐTT?

A huszonnégy éves Veronikának látszólag mindene megvan: barátok, szeretők, család, menő állás, barátságos klubok és jó kis partik – valami létfontosságú dolog azonban hiányzik az életéből. Ezért egy reggel úgy dönt: megöli magát. Bevesz egy maréknyi altatót, de nem egyszerre, hanem egyesével, hogy bármikor meggondolhassa magát, ha úgy alakul. Döntése beláthatatlan következményekhez vezet.

Egy idegklinikán tér magához, ahol az orvosa közli vele: napjai vannak hátra csupán. Mire lehet elég ez a néhány nap? Veronika új barátokra talál, új vonásokat, új vágyakat fedez fel magában. Rájön, hogy a józan ész és az őrület közti határvonal nem is olyan kristályosan éles, amilyennek eddig vélte.

A gyűlölet, düh, szenvedély és szélsőséges szexualitás kiélése közben rádöbben: valójában létünk minden pillanata döntés élet és halál között. De mi várhat még arra, aki már minden döntést meghozott, a végső választást is beleértve?

Eredetileg: Veronika Decide Morrer (1998)

Szerző: Paulo Coelho

Kiadó:Athenaeum Kiadó (2014)

Fordította: Nagy Viktória

Oldalszám: 224

Műfaj: romantikus

keménytáblás

Kedvenc idézeteim

1)

De előbb azt szeretném, ha megértené: néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve, az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából.

2)

- Meggyógyultam?

- Nem. Maga más, mint a többi ember, de szeretne ugyanolyan lenni. És ez, véleményem szerint, nagyon súlyos betegség.

- Súlyos, ha valaki más?

- Nem, az a súlyos, ha valaki mindenáron ugyanolyan akar lenni, mint a többiek. Ez az erőfeszítés ugyanis különböző neurózisokhoz, pszichózisokhoz, illetve paranoiához vezethet. Súlyos, ha valaki ugyanolyan akar lenni, mert a természeten tesz erőszakot, és Isten ellen vét – aki nem teremtett két egyforma falevelet.

Gondolatok

Imádtam. Gördülékeny írás, hagyja magát olvasni, egy délután volt az egész. Pontosan leírta azt, ami bennem volt pár évvel ezelőtt. Ezért is választottam ezt a két idézetet, mert szerintem ezek írják le a legjobban a főhősnő dolgait, és ez a kettő volt olyan, ami gondolkodásra késztetett. – Persze, sokkal több kedvenc volt, de akár az egész könyvet felmásolhatnám ide.

Szerintem az ember életében időről-időre eljönnek fordulópontok – direkt nem törést írok -, amikor magába kell szállnia, őszinte párbeszédet folytatnia, és mérlegelnie, mire van szüksége, és mire nem. Saját példámból kiindulva, elég sok ilyen van. Legalábbis, nekem volt.

Amikor az ember körbenéz és nem talál örömöt, minden nap ugyanolyan. Ugyanazokra a helyekre megyünk, ugyanazokkal az emberekkel találkozunk, ugyanazok a mondatok hangzanak el, ugyanazokat a tetteket hajtjuk végre. Minden sivár, szürke, és van egy pillanat, amikor ez az állapot elviselhetetlenné válik. Egy keresztúthoz értünk, ahol van egy jobbra, és egy balra. Tulajdonképpen a folytatás, vagy a vég. Sokan az utóbbit választják, és vagy túlélik, vagy nem.

A másik nyomás, ami hatást gyakorol ránk az, hogy mindig hasonlítanunk kell magunkat valamihez/valakihez, hogy el tudjuk helyezni magunkat a világban. Ez is visszás dolog, mert szerintem ott üt vissza, amikor egy másik ember élete után vágyódunk. Az előbb leírt dolgok még sötétebbek, szürkébbek lesznek, és talán ez az, ami inkább elindítja a vég-állapotot.

Ha pedig nincs egyetlen olyan ember sem, aki nem is fogja a kezünket, de legalább képletesen meglapogatja a hátunkat, és elindít egy másik úton, akkor bizony hamar vakvágányra lehet futni. Ez nem feltétlenül egy barát lesz, lehet egy idegen. Nekem egyszer egy kocsmáros volt, aki hajlandó volt beszélgetni velem, és felnyitni a szemem. De most is találok sok ilyet, ha végignézek az utcán. Vannak értelmes bloggerek is, akiknek az írásai feltölteni. Néha ennyi is elég. De vannak barátaim, akik felráznak.

Már nem feltétlenül a halál az első gondolat, amikor az életem útja egy völgybe ér.

Hogy a fülszöveg kérdésére válaszoljak: igen. Sokszor meg kell halni belül azért, hogy élni tudjunk utána. A Prometheus című filmben van egy nagyon jó kis mondat erre: „Teremtés előtt néha pusztítani kell.”

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, nemcsak azoknak, akik már voltak ilyen helyzetben. Szerintem sokkal jobb, mint egy önsegítő könyv, sok mindenre ráébreszt – csak gondolkodni kell hozzá.

Képek forrása: az azonos című, a könyv alapján készült filmből