Dmitry Glukhovsky. Metró 2033

„Metró 2033 1.”

Sokan mondták, hogy nekem való. Szerintük tetszene nekem. Nos, sokáig szemeztem ezzel a könyvvel, ami az azonos című játék alapjául is szolgált.

Nem játszottam vele, és eleddig a kezembe sem vettem, viszont mostanság, hogy itthon voltam, kellett, hogy valami mozogjon, és miért ne egy főszereplő legyen az?

Fülszöveg

2033.

Az egész világ romokban hever.

Az emberiség majdnem teljesen elpusztult.

Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és

szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban

bújik meg – a föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásait

most városállamok, az alagutakban sötétség honol és borzalom fészkel.

Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű

veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget.

Dmitry Glukhovsky 1979-ben született,

újságíró, tévés műsorvezető –

és az orosz populáris irodalom legnagyobb sztárja.

2007-ben elnyerte a „Legjobb európai debütálás” díjat.

A Metró 2033 azóta a világ számos országában bestseller lett, és népszerű

számítógépes játék is készült belőle.

Eredetileg: Метро 2033 (2005)

Szerző: Dmitry Glukhovsky

Kiadó: Európa (2016)

Fordította: Bazsó Márton

Oldalszám: 436

Műfaj: sci-fi / horror

puhatáblás

Kedvenc idézeteim

1)

De mit jelent a csillagos ég egy olyan gyerek számára, aki még azt sem tudja elképzelni, milyen lehet az, ha nincs a feje felett mennyezet? (…) el tudja képzelni, mi az a végtelenség, amikor a végtelen fogalma maga is valaha azokban az emberekben született meg, akiket az éjszakai égbolt ihletett meg?

2)

Az idő itt kinek-kinek a saját ideje, és így mindenkinek más, attól függően, hogy ki mikor zavarodott bele a számolásába, de mindegyiküknek igaza van, és mindegyik hisz a maga idejében, annak ritmusához igazítja a maga életét. (…) Többé nem aprózódik el, nem hasad szét darabokra, órákra, percekre, másodpercekre. Az idő olyan, mint a higany: széttörheted, de újra nyomban összeáll, újra homogénné, alaktalanná válik. Az emberek megszelídíthették, a zsebóráik és stoppereik láncára akaszthatták, és azok számára, akik így láncon tartják, egyformán telik. De próbáld csak meg, szabadítsd ki, és meglátod: minden egyes ember számára másként telik majd (…)

3)

Hogy bevégezze útját, meg kell állnia? Persze, világos. Állj meg, és akkor befejeződik az utad. Mi sem egyszerűbb. De ez volna a kiút?

Gondolatok

Eleinte azt gondoltam, hogy annyira tipikusan orosz. Minden ízében, és talán, ha nem tudom, ki írta, milyen nemzetiségű, akkor is azt mondom, hogy ez bizony orosz. Áthatja az egész. Nem is a nevek, az állomások nevei, hanem az, hogy bemutat mindent a legapróbb részletig. Az egy picit nyögvenyelős volt, mert bár a kötet elejében van egy térkép, de komoly harc volt számomra, hogy megtaláljam a nekem kellő állomásokat – amúgy ebbe a feladatba a kötet második felére belejöttem. Nem mellesleg, egy sorozat első részeként, inkább a világot építjük fel, így komolyabb képet kapunk az állomásokról, ahol Artyom megfordul.

Második gondolatom az volt, hogy nyomasztó. Nem lelkileg nyomott meg, de komor, sötét, depresszív, amit a szerző nagyon jól át tudott adni, ha este olvastam, fél szemmel az ajtót figyeltem, nem jön-e be rajta valami démon vagy fekete. Persze, egy zárt, sötét tér, milyen legyen? Mit várok? Pillangókat és virágokat? Nagyon passzolt a hangulata az egészhez.

Végig tudjuk, hogy a felszínen történt valami rossz, amiért nem szabad kimenni, akik viszont érintkeznek a fentiekkel, azok vagy eltűnnek, vagy mutálódnak. A veszély közepette Artyom találkozik egy alakkal, aki meghagyja neki, ha nem jönne vissza, akkor érjen el a Poliszba, és figyelmeztesse az embereket, keressen meg egyet, aki a segítségére lesz. Artyom vár, majd nyakába veszi a metrót. Az ő útját követjük figyelemmel.

Artyom szép karakterfejlődést mutat be, ahogy mind jobban rájön önmagára, és megkérdőjelezi azt, amit ő jelent magának, vagy másoknak. Talán az önmagát kereső ember útjához tudnám ezt hasonlítani, ami küzdelmes és hosszú.

Ebben a mételyes és sötét környezetben, akik színesítik a történetet a szereplők, akik Artyom mellé szegőnek hosszabb-rövidebb időre.

Hajtott az a kíváncsiság, hogy milyenek az állomások, amelyek kasztszerűen oszlanak szét, minden állomáson van egy fő irány, amit az ott élők képviselnek. Kommunisták, fasiszták, szektások, vallásosok…stb.

S pont ezért, ezeken az állomásokon vannak a kötetnek a rendszer-, filozófia-, kultúra- és társadalomkritikái. Ahol Artyom is elgondolkodik. Az összekötő vonalak tartják benne az embert lelkileg egy borzongató állapotban, mert ott van a történet „akció” része. Az állomásokon pedig amolyan „mit tanultam magamról” kérdések vetődnek fel.

Ez a húzd meg, ereszd meg adja a dinamikát a könyvben.

Karakterek szempontjából Artyom eléggé átlagos, hogy az ember a szemén keresztül nézze a világát. Kedvenceim egyértelműen Hunter, Kán és Melnyik voltak.

Az állomások is tetszettek, illetve a kitekintések a múltra, vagy akár a felszínre.

Az egyetlen bajom az volt, hogy számomra némely orosz állomásnév kimondhatatlan, és azokat megtalálni a térképen néha hisztibe hajlott.

Remek kis posztapokaliptikus sci-fi, érdekelne, tényleg van-e Metró2 a világban akárhol, illetve, ezt a jövőt reálisabbnak látom, mint eddig bármelyiket.

Ne feledjétek. Ne nézzetek a Kremlre!

Képek forrása:

első: saját

második: deviantart.com