Nico Walker: Kopasz

Szerintem még sosem volt olyan könyv, ami ennyi ideig üldözött volna. Mindenhol ezt láttam. Ha átmentem valakihez, akinek a polcán ott csücsült, ez volt az első, amit megláttam. Ha bementem egy boltba, akkor tuti, hogy ezt böktem ki elsőnek.

Fülszöveg

CLEVELAND, 2003. A regény elbeszélője a kollégiumi diákok tipikus sodródó életét éli, ám találkozása Emilyvel mindent megváltoztat. Szerelmük mély, életre szóló kötelék. Amikor majdnem elveszíti a lányt, olyan döntést hoz, amely kitörölhetetlen nyomot hagy mindkettejük sorsán: beáll a hadseregbe.

A következmények megrázóak. Szanitécként Irakba vezénylik, az ottani körülmények pedig sokkolják. Katonatársaival szipuznak, marokszám nyelik a fájdalomcsillapítókat, és pornót néznek. Sokan közülük elesnek a harcokban. Amikor végül hazatér, a poszttraumás stressz szindróma uralja az elméjét és az életét. Ráadásul az amerikai Középnyugaton ekkor söpör végig az ópiátok új generációja, és ebből már Emily sem tudja kivonni magát – mindketten heroinfüggők lesznek.

Ahogy anyagi hátterük gyengül, az elvonási tünetek erősödnek – az egyetlen lehetséges kiútnak a bankrablás tűnik. A pokol újabb, ismeretlen körei tárulnak fel előttük, és messze még az út vége…

Nico Walker börtönbüntetése közben, saját élményei alapján írta ezt a megrendítően nyers, sötét humorral átszőtt, ugyanakkor érzelmes regényt, amely kíméletlen beszámoló Amerika szívének árnyékos kamráiból.

Eredetileg: Cherry (2018)

Szerző: Nico Walker

Kiadó: Libri Könyvkiadó Kft.(2019)

Fordította: Mesterházi Mónika

Oldalszám: 365

Műfaj: kortárs / életrajzi / dráma

puhatáblás

Kedvenc idézeteim

1)

Néha rosszul érzem magam a kutya miatt. Azt mondtuk: Lesz egy kutyánk, és nem leszünk többé drogfüggők. Úgyhogy szereztünk egy kutyát. De maradtunk drogfüggők. És most drogfüggők vagyunk, kutyával.

2)

Szomorút dugni, mint halottat dugni: egészséges ember nem erre vágyik.

3)

Melankolikusan éreztem magam, de megnyugtatóan melankolikusan. Az élet el volt baszva, de én rendben voltam. Ennyit tudtam. A sors meg a sors. A szívem tele volt, és az élet értékes.

Gondolatok

Valamiért éreztem, hogy ezt el fogom olvasni, viszont nem gondoltam, hogy ennyire fancsali képpel fogom letenni. Elsőre az jutott eszembe, hogy olyan, mintha egy B-vonalas Pop, csajok, satöbbit olvasnék. Csak Nick Hornby könyve jól van megírva. Aztán eszembe jutott a Még egy nap a paradicsomban című film, és talán ehhez van a legközelebb. Utána felböffent bennem, hogy inkább egy Trainspottingba kevert A beépített huligán (könyv, író: James Bannon). Ha ezeket a halmazokat nézem, nekem a Kopasz ezeknek a keresztmetszete.

Számomra még mindig furcsa, hogy gyakorlatilag manapság bármit ki lehet adni, és ha a szerző szavainak hiszünk, akkor ez volt a legjobb változat. Döcögősen indul, az egész darabos, viszont egészen a végéig van egy lendülete, és a semmiből egyszer csak ott terem a vége, a köszönetnyilvánítás, és azt érzem, hogy ennek nincs vége. Félbehagyott, ráadásul a legrosszabb ponton.

Alapvetően nem reménytelen az írói stílus, és a szerkesztő megjegyzései is segítik a megértést, de van egy hiányérzetem. Valami ebből a kötetből hiányzik. Valószínűleg a vége.

Egészen kiábrándító a történet. Az is, ahogy a szerző önmagáról beszél, hogy semmit sem ér, roncs, nulla. Az élete semmivel sem értékesebb vagy érdekesebb, mint a kutyagumi. Ez a hangulata pedig a regény egészére kiterjed. Ahogy ír a szerelméről, a magánéletéről, a katonaságról. Mondjuk, aki így vélekedik magáról, az máshogy nem is tudja látni az amúgy sem felhőtlen környezetét.

A párbeszédek nagy része szörnyű. A szerkezetével vannak problémáim, mert már élőbeszédben sem szeretem azt a részletességet, amikor ő mondta, de én azt mondtam, mire ő azt mondta, hogy mondta, hogy mondta.

Akkor már inkább legyen E/1., vagy E/3., és ne teljesen mesélő, inkább leíró.

Az egész fogalmazás olyan, mintha bárkit leültetünk egy tollal és egy papírral, és megkérjük, hogy írjon az elmúlt időszakáról. Ha van írói vénája, jó lesz, ha nincs, akkor borzalmas, de minimum ez.

A kötet gerince, a katonaság volt az, ami igazán lehozott az életről. A kiképzés maga sem volt a főszereplőnk (narrátor) számára sétagalopp, és a katonaság kint töltött része sem leányálom. Hogy szemet hunynak egymás bántása fölött. Hogy nem érdekel senkit a mértéktelen drog- és pornófogyasztás. Hogy látod azokat meghalni, akikkel együtt szolgálsz, netán a barátodnak bélyegzed őket. A tömény erőszakot, amiben vastagon benne van a katonalét, nem lehet ép elmével kibírni. Ha még olyan események átélője leszel, mint ami le van benne írva, egyáltalán nem csodálkozom, hogy nem segít a pirula, meg az alkohol, hanem valami keményebb kell.

Csak ugye, ez egy idő után egy lefelé tartó spirál lett, ami magával rántotta mind a narrátort, mind Emilyt. Meg, gyakorlatilag bárkit, aki ebben a kötetben szerepel.

De a legrosszabb az egészben az, hogy rehabilitálni egyiket sem lehet már. Normális ember sosem lesz belőlük, és számukra szinte semmilyen segítség nincsen.

Nyilván nem az összes veterán jut Nico sorsára, van, akinek szerintem szomorúbb, vagy rosszabb a sorsa.

Hiába tudja az ember, hogy mit vállal. Nem. Nem tudja. Az ott derül ki, amikor már késő.

Pont ezért nehéz ez az olvasmány. Nekem nem volt sokkoló, vagy tömény, egyszerűen egy történet egy kisiklott életről. Lehet olvasni belőle olyan dolgokról, amikről fogalmunk sincs, és felhívja a figyelmet azokra a problémákra, melyek háborúk és a katonaság kapcsán előfordulnak.

Az egész pont annyira szikár, gépies és szögletes, mint az ember, aki írja. Ez nem az ő hibája. Ilyenné vált. De ez átvezet egy másik gondolatra, amit most nem fejtenék ki.

Vannak a témában jobb alkotások, de nem sajnálom, hogy a polcom tagjává vált.

Képek forrása:

origo.hu