J. R. Ward: A tolvaj

„Fekete Tőr Testvériség 16.”

Szerintem nincs olyan könyv, amit hasonlóan hamar tudok le. Mindent félredobok, csak hogy ezt tudjam olvasni, és az a vicc, hogy a köteteket is néha dobálnám a szereplők miatt. Ez most annyira nem volt dobálós, de annyira szerethető, mint a korábbiak.

Fülszöveg

Sola Morte, a besurranó tolvaj és kódfejtő megelégeli az alvilági játszmákat, és elhatározza, ezután tisztességes életet él. Caldwelltől távol, immár becsületes polgárként vigyáz imádott nagymamájára, és kerüli a bajt. A szívét azonban otthagyta fent északon, az egyetlen férfinál, aki átlátott a védőpajzsán.

Assail, Assail fia soha nem akart szerelmes lenni, főleg nem egy emberbe, hiszen életvitele és valódi hivatása mellett elképzelhetetlen, hogy közös jövőt tervezhessen olyasvalakivel, mint Sola. A sors azonban mindig tartogat meglepetéseket; Assail kómába esik, és Sola az egyetlen, aki visszahozhatná az életbe. Assail unokatestvérei számítanak a segítségére, mivel egy új, halálos ellenség közeledik, és a testvériségnek minden eddiginél nagyobb szüksége lenne a férfira. Sola azonban a legkevésbé sem akar belekeveredni ebbe a háborúba vagy visszatérni a múltjába, főleg miután rájön a szörnyű igazságra Assail kilétével kapcsolatban. De hogyan is hagyhatná meghalni a férfit, aki az életénél is jobban szereti őt?

A tolvaj az utóbbi évtized egyik legnagyobb romantikus bestsellere, a FEKETE TŐR TESTVÉRISÉG sorozat tizenhatodik része.

Eredetileg: The Thief (2018)

Szerző: J. R. Ward

Kiadó: Alexandra (2019)

Fordította: Lukács Andrea

Oldalszám: 540

Műfaj: paranormál-romantikus

puhatáblás

Kedvenc idézeteim

1)

A sors könyörtelen tolvaj.

2)

- Jane jól van. Én is jól vagyok. Mindketten jól vagyunk.

- Ez most egy gyerekmondóka vagy egy antidepresszáns reklámszöveg? Mindig összekeverem a kettőt.

3)

Megvolt az oka a rituáléknak. Ha az ember elveszettnek érezte magát az életében, ezek biztosítottak egyfajta hamis állandóságot. Mint a kártyavár papírfalai, azt az illúziót keltették, hogy a dolgok kiszámíthatóak és biztonságosak, és néha csak ez segítette át az embert a következő napon.

4)

Az a tény azonban sokkal jobban zavarta, hogy megtalálta ugyan a nőt, akivel együtt akar élni… de már nem tudta, hol van az ő helye a világban.

Gondolatok

Ez egy fokkal jobb gyógyulás-történet volt, mint amikor Payne lábra állt ismét. Nagyon szerettem ezt a kötetet is. Sola és Assail is szerepelt a korábbi kötetekben, és ott talán jobban el volt találva a személyiségük, mint itt. Nem azt mondom, hogy Ward átmosta őket, de nyoma sem volt annak a fenyegető légkörnek, amit akár Sola, akár Assail képviselt. Puhábbak lettek, de ezt annak a számlájára írom, hogy mindkettő kiszakadt a korábbi életéből, és szerelmesekké váltak.

Mindemellett, remekül passzoltak egymáshoz.

Így képzelem el őket.

Assail & Sola

Sola temperamentumos nő, aki elég talpraesett ahhoz, hogy ne essen kétségbe minden nüansznyi dologtól. Teszi a dolgát, amiről úgy gondolja, hogy az övé. Assail most sérült volt, mégis sikeresen talpra kászálódott.

Vovo, Sola nagyija imádnivaló volt. Annyira cuki volt az öreglány, hogy nem lehetett nem szeretni.

Az ikrek, Assail unokatesói is rendben vannak, akárcsak a testvériség jelen kötetben szereplő tagjai.

Vitoriával nem tudtam mit kezdeni. Nem volt benne annyi potenciál, hogy igazi negatív szereplő legyen, és mivel bár csinálta az intrikáit, mégsem csinált semmit. Így az ő sorsával meg vagyok elégedve, de tipikusan az a szál volt, aminek nagyobb a füstje, mint a lángja.

Throe-ról tartom a korábbi véleményem. Kicsit Lash után szabadon.

Lassiter még mindig piszkálja a fantáziámat, és érdekes, hogy a Direktrix csendben volt. Gyanús. Felettébb gyanús.

Muhrder meg… van is, nincs is. Várom, mi lesz vele. Is.

Az egyetlen hibája a könyvnek talán az volt, hogy bár Assail és Sola szerelméről, egymásra találásáról szólt a kötet, valahogy mégis Jane és Vishous volt az, aki igazán érdekelt. Az ő száluk valahogy izgalmasabb, érzelmesebb volt számomra, mint a másik páros. Csóri kettősnek nem egyszerű az élete, de nem is hagyományos. Jó lenne tudomásul venni, hogy nem átlagosak, még a sorozathoz képest sem.

… és végre ott volt Boo.

Jane és V miatt inkább tanmese volt ez, semmint a korábbi hullámvasút. A legmélyebb részek Vitoriához tartoztak. Fú, de nem bírtam. Még most sem bírom.

Ja, és azt majd elfelejtettem. Ez volt az első olyan kötet, ahol nem lett kiküszöbölve az ember-vámpír páros élete. Mármint, Sola hogy a viharba fog élni Assail mellett? Mert a nő megöregszik, a férfi meg marad.

Hihetetlen, hogy bár részről részre ugyanazt olvassuk, ami a szerelmeket illeti, mégsem másolat, és tud megújulni, így a régi karakterek is színesítik a történetet, mindig történik valami, és úgy ugyanaz, hogy mégis más.

Amúgy, azt tudja valaki, mikor kötötte össze az életét Saxton és Ruhn?