A. M. Aranth: Propheta

„Oculus 2.”

Ülök és gondolkodom. Játék a teóriákkal. Gondolathalmazok káosza. Korkép és kórkép… bolygóra, emberre, társadalomra… így, úgy, amúgy.

Propheta01 betöltése…

Kész.

Fülszöveg

Rabszolgánál is kevesebb voltam. A saját apám adott el gyerekkoromban. A szabadságot hírből se ismertem. De az a lény, amelynek hatalmába kerültem, más sorsot szánt nekem. A kezembe adta az igazságot. S kezembe adta magát az Avalont.

Öt év telt el. Egyesek harcosként tekintenek rám, mások a leendő elnököt látják bennem, és nevetek sok mindennek: voltam már ellenség, hazug, ribanc és áruló.

Én magam már azt se tudom, ki vagyok.

Számomra a szabadság szolgálat.

Évek teltek el az oculus-rendszer bukása óta, ám a változás a remélt béke és harmónia helyett pusztán további romlást hozott magával. Az Avalon egymásra acsarkodó országokra esett szét, a fagyos északon egy hatalomra éhes császár emelkedett fel, keleten egy primitív parancsokat követő, fenyegető gépi tudat hadai gyülekeznek, az egykori rabszolgák pedig régi uraik torkának estek. A káosz útjába egyedül a bolygó leghíresebb embere, Truth Dunn állhat, akinek nemcsak az ellenség hordáival, de a saját maga állította törvényekkel és önnön lelkiismeretével is meg kell küzdenie. Ám még vár rá a harc, amelyik mind közül a legkeményebbnek bizonyulhat…

A. M. Aranth Oculus című nagy sikerű regényének évek óta várt folytatása mellbevágó fordulatokkal, drámai módon zárja le a történetet.

Szerző: A. M. Aranth

Kiadó: Fumax (2019)

Oldalszám: 544

Műfaj: sci-fi

puhatáblás

Kedvenc idézeteim

1)

Sivatag. Minden, ami borzalmas, egy helyen. Esküszöm, ha utazási irodát nyitok, ezzel fogom reklámozni.

2)

- És akkor Aoival mi van? – zsörtölődtem. – Ő még nálam is kisebb.

- Ő a lila törpnádó.

A lila törpnádó úgy felröhögött, mint egy homokkal teleszórt autómotor.

3)

Amit elfojtasz, az fojt meg.

4)

A nagyság nem a hatalomtól függ, vagy attól, hogy mennyi mindenre tudsz egyszerre koncentrálni – jelentette ki Ardan. – Hatalmasabbak nálunk igen. Többre képesek, mint egyetlen ember. De ettől még nem nagyok. A nagyság abban áll, ahogy te viselkedsz az anyáddal, miközben ő megvet és utál.

5)

A család akkor is család, ha defektes.

Gondolatok

A történet, akárcsak Truth, felnőtt. Nyoma sincs a korábbi YA-nak, aminek nagyon tudtam örülni. Kőkemény sci-fi, ami az első oldaltól az utolsóig megy és darál. Számomra főleg a vége az, ami kimondottan komollyá tette. Pech, hogy alig lehet erről a könyvről spoiler-mentes ajánlót írni.

Bevallom, az utolsó egy-két fejezetig egyszerűen nem akart eltelni. Bármennyit olvastam is belőle, mintha nem akartak volna fogyni az oldalak, pedig sodró lendülete van, csak én lecövekeltem a mederben, vagy nem tudom. Viszont, az utolsó harmada a könyvnek beszippantott. Csata, menetelés, harc, lövöldözés, kiabálás, üzenetek, verekedés, csavar csavar hátán, rúgás, fejlövés. Minden volt ott, mint a búcsúban.

Ültem, és néztem, ha esetleg nem a fejemet kapkodtam. Aztán bezártam a könyvet, mert vége lett, és felszedtem a padlóról az államat, a széthullott gondolataimmal együtt.

Volt egy pont a végén, ahol éreztem, mi lesz. Volt bennem egy rossz szájízű emlék egy sorozat kapcsán, és féltem, ugyanaz lesz. Illetve, a történetnek és volt egy pontja, aminek még vissza kellett köszönnie. A regény eleje ezt el is ülteti az ember fejében.

Truth nem lett a szívem csücske, Aoi viszont annál inkább. A Prophetára mást tettem, mint aki lett. Hope meglepett, Lemmyt imádtam. A többi szereplővel sem volt problémám. Truth és Aoi kapcsán volt, hogy féltem, merre hegyeződik ki az egész, hogy meglépjük-e a barátságon túl mi van kérdését. Végig lógott az ő kapcsolatuk a levegőben.

Amúgy másfajta kapcsolódások vannak ebben a kötetben a szereplők között, mint az Oculusban.

Érezni lehetett, hogy ez az Oculus nagytestvére, hogy ugyanaz az univerzum, de mégis más. Még akkor is az lett volna, ha nem tudjuk, hogy nem később játszódik. Bár úgy érzem, Truth nyavalygása megmaradt, és talán ezért sem tudtam szeretni.

A fantasy jelleg megszűnt, és az egyénről valami nagyobb felé mozdultunk el. A nagyobb gondjai felé, ami vagy szembemegy az egyén igényeivel, vagy nem. Behódolás, főhajtás, beolvadás, egyetértés.

Mondjuk, ha így vesszük, akkor az Oculus volt az egyén, a Propheta a köz, a nagy, a bolygó.

Tetszett a ritmusa is, hogy a tudományt és a filozófiát lazítottuk hol érzelmekkel, hol akcióval.

Sajnálom – nem, igazából egyáltalán nem sajnálom -, de imádom, hogy nem klasszikus happy end.

Aranyos tisztelgés volt az összes utalás más írókra, kollégákra.

Sajnos, nem vagyok része az Egyetértésnek.

Az előző részről ITT olvashatsz.

Képek forrása:

pinterest.at

shutterstock.com