A borzongás lapjai – a horrorirodalom

A legtöbb ember a környezetemben olvas és/vagy ír. Ha megkérdezem, mit, akkor a horror elő szokott kerülni, és, ha azt is megkérdezem, kit, akkor tízből kilenc ember Stephen Kingnél tovább nem lát horror témában, mintha csak ő létezne. Igaz, az egyik legnagyobb név a műfajban, de nem az egyetlen.

Úgy gondolom, aki szereti a műfajt, szeretne ezzel ismerkedni, vagy ilyen stílusban írni, annak nem csak egy szerzőnél kellene leragadnia, hanem témájának mestereit is ildomos megismerni.

Minthogy, a horror nem csak a sarokban nyikorgó szellem, a habzó szájú zombi vagy a folyton lebegtetni akaró bohóc.

Először is, határozzuk meg, mi a HORROR?

A horror középponti témája a félelem, célja a félelemkeltés. A horror nemcsak szürreális, vagy sötét, vagy gótikus, vagy mély, vagy provokatív. Nem csak az, amikor tocsognak a lapok a vérben.

A horror a lélekre hat. Borzongat, megijeszt, ha mélyebb, akkor tanít valamit magunkról, a problémáinkról. Igaz, mostanában inkább a filmekben hangsúlyos, de könyvekben is vannak olyan alapok, akik a mai napig hatással vannak a befogadókra.

A főhős általában szembenéz borzalmas, esetenként brutális történésekkel, és mindenképpen áldozat lesz belőle. Meghal, megőrül, vagy túléli. Nincs mindig győzelem, vagy happy end a történetekben.

Akkor…

A horror, mint műfaj már az ókorban megjelent, hiszen, ha visszagondolunk a mitológiákban tanultakra, akkor ott voltak igazán bizarr dolgok, mint amikor Prométheusz máját sas lakmározza minden nap, míg ő egy sziklához kikötözve tengeti mindennapjait merő büntetésből. Vagy, hogy a háromfejű kutya, Kerberosz Hádész birodalmának kapuját őrzi, míg Medúza kővé dermeszti a mit sem sejtő férfiakat.

S ha belegondolsz, akkor Mary Shelley Frankensteinjének alcíme a Modern Prométheusz. Párhuzamot vonhatunk a mitológiák és a horror között azon a vonalon is, hogy a háború, a túlvilág (és az attól való félelem) és a szörnyek is misztikus, sötét valamiknek számítottak a nem éppen a felebaráti szeretet oltárán.

S bár a horror alakjai mindig valami belső feszültséget hivatottak megjeleníteni; félelmeink allegóriái vagy az emberi természet mételyes formái, nem mindenki kimondottan a szórakoztatás vagy önterápia célján ontották magukból a történeteket. Voltak, akik szándékoltan riogatták az olvasóikat. Ilyen volt Horace Walpole, Matthew Lewis vagy William Backford. Tőlük számolhatjuk tulajdonképpen a dark fantasy és a weird fiction életét, mert sok műfajt kereszteztek a horrorral.

Utánuk érkezett Mary Shelley (Frankenstein) és Washington Irwing (Az Álmosvölgy legendája), illetve egy halom olyan alkotás, ami belefér a horror zsánerébe. Egészen Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című művétől Robert Louis Stevenson Dr. Jeckyl és Mr. Hyde különös esetén át, Oscar Wilde Dorian Gray arcképéig. S akkor még nem beszéltünk H. G. Wellsről (A láthatatlan ember), Victor Hugóról (A párizsi Notre Dame), vagy Bram Stokerről (Dracula).

A Dracula hozott némi vérfrissítést a horror műfajon belül, mert ott már nem csak szándékolt riogatáson volt a hangsúly. Történet, filozófia, emberi mélység is került a történet mögé. A romantika, mint műfaj, az emberi lény gyarlóságának aspektusait tárta elénk, és ezt Stoker mesterien űzte, habár a Dracula folytatásai már korántsem durrantak akkorát, mint az első könyv.

A XX. század első fele adta nekünk a gótikus horror atyját, Edgar Allan Poe személyében. Az ő, és korábbi műfajtársai hatással voltak a kor novellistáira, mint H. P. Lovecraft, vagy Robert. E. Howard, akik egyértelműen a dark fantasy irányba tolták a műfajt. Komplexebb világokat hoztak létre kidolgozottabb karakterekkel. Gondolok itt Solomon Kane történeteire (Howard a Conannal lett ismert, Solomon történetei sokkal sötétebbek), vagy a Cthulhu-mítoszra.

A XX. század második felében viszont, a kitalált világok, sötét terek háttérbe szorultak. Egyrészt a befogadók is rengeteg rémes dolgon mentek keresztül a valóságban, mondhatni, a horror az élet részévé vált, így már nem nagyon volt kereslet a misztikus, sötét történetekre. Az írók inkább a személyhez vitték közelebb a műfajt, már nem világban, inkább egyénben gondolkodtak.

Megjelentek olyan alkotások, mint Stephen King Carrie-je, Robert Bloch Psycho-ja, vagy William Peter Blatty Az ördögűzője.

King például sokat merít a rémálmaiból, s a kötetei szörnyei inkább egy-egy félelem megtestesülései.

Őket követte Dean R. Koontz, Thomas Harris (Hannibal Lecter-történetek) és Clive Barker (Hellraiser), akiknek sajátos világlátásuk mutatkozott meg az általuk kidolgozott horror-univerzumokban. S persze, sokak kedvencének, Anne Rice-nak vámpírhistóriái is napvilágot láttak.

… és most

Úgy veszem észre, manapság nem a félelemkeltésen van a hangsúly. Igazán eredetit nem lehet alkotni a műfajban, mert az emberek inkább nézik. Könyvekben is inkább a drámai sorsok útmutatása lett a fő csapásirány.

Ebben az árban evickél Stephen King fia, Joe Hill, aki apja munkásságának örökét tárja a szemünk elé olyan köteteivel, mint a NOS4A2 vagy a Szarvak.

Neil Gaiman is rémálomszerűen írja dark meséit, melyek nem ijesztőek, inkább csak borsódzik az ember háta még olyan egyszerű meséitől is, mint a Farkasok a falban.

Mellettük azért szépen jönnek ki magyarul a horror képviselői, régiek és újak is, mint Jack Ketchum, és még azért nekem ide sorolandó Bret Easton Ellis Amerikai Psychója is, mert azért az eléggé brutális és beteges.

Itt is, mint minden műfajon belül manapság, már nem lehet újat létrehozni. A mai írók is a régiek történetein nevelkednek, tőlük merítik az ihletet, a lényeg az, hogy lássunk túl a véren, a harapáson, a lassan csoszogó pestisen, a vámpírokon, a vérszíváson. A lényeg a légkör, amit a szerző képes megteremteni.

A Bolygó neve: halál a mai napig nagy kedvencem, egy sci-fi horror, amiben a lények olyanok, amitől ráz a hideg. De most olvasom a Metro 2033-at, ahol olyan atmoszférát teremt az író, amitől olvasás közben fél szemmel mindig a hátam mögé nézek.

Egy szó, mint száz, ha horror témában keresgéltek, akkor a fent kiemelt neveket érdemes megismerni.