J. R. Ward: A vadállat

„Fekete Tőr Testvériség 14.”

Az egyik barátom kreatív tud lenni ajándékok terén, de félek, ha nem ad ki új könyvet az írónő, nem kapok semmit se.

Ez a karácsonyi ajándékom volt. A kibontásától számítva két napra kapcsolatot vesztettem a külvilággal. Még mindig szeretem ezt az univerzumot, és újra rájöttem, hogy szerelmes vagyok Rhage-be*.

Azt az egyet sajnálom csak, hogy két megjelenés között komoly idő telik el.

Fülszöveg

Rhage-et, a legnagyobb étvágyú, ugyanakkor a legnagyobb szívű harcost mindenki tökéletesnek gondolja… vagy legalábbis tökéletesen szórakoztatónak. Ott van neki imádott fele, Mary, a királya és a testvérei élete pedig remekül alakul. Rhage azonban nem érti – és nem tudja kontrollálni – az időnként rátörő pánikot és bizonytalanságot…

Ez pedig megrémíti, valamint el is távolítja a párjától. Amikor egy csatában halálos sebet szerez, újra kell értékelnie, mi a fontos az életében. A válasz pedig alapjában rengeti meg a világát… és Maryét is. Maryt azonban szintén valami fontos dolog foglalkoztatja, olyasmi, ami vagy még közelebb hozza őket egymáshoz, vagy olyan messzire sodorja, ahonnan már nem tudnak visszatalálni a másikhoz.

A vadállat az utóbbi évtized legnagyobb romantikus bestsellere, a FEKETE TŐR TESTVÉRISÉG sorozat tizennegyedik része. A rajongók ezrei által nagyon keresett sorozat kötetei most újra kaphatóak.

Eredetileg: The Beast (2016)

Szerző: J. R. Ward

Kiadó: Alexandra (2018)

Fordította: Lukács Andrea

Oldalszám: 639

Műfaj: paranormál-romantikus

puhatáblás

Kedvenc idézeteim

1)

(…) az emberek képtelenek megmaradni az alapképességüknél, hogy tönkretegyék a környezetet és megmondják egymásnak, hogy mit gondoljanak és mit mondjanak, csak eggyel több ok, ami miatt Rhage utálta őket.

2)

A szépség a személő fülében születik.

3)

Te a saját módodon harcolsz, és egy katona számára az a legrosszabb, ha megrendül az önmagába vetett hite, mielőtt kilép a harcmezőre. Nem minden ér véget győzelemmel, de mindig el kell kezdeni, minden alkalommal tudva, hogy a felkészültséged és az ösztöneid rendben vannak.

4)

- Csak ne felejtsd el, hogy a tagadás hosszú távon nem életképes stratégia. Legalábbis, ha valaki mentálisan egészséges akar maradni.

5)

Elvégre az ellenséges érzés – ahogyan a kedvesség is – az ember saját lényéből fakad, nem igaz?

6)

Vagyis ha az embernek lehetősége adódik… még akkor is, ha nincs zene, báli ruha, szmoking vagy díszünnepély… ha az igaz szerelme táncba hívja…

Akkor fontos, hogy igent mondjon.

Gondolatok

Mindig is Rhage volt a gyenge pontom. Ezt valahol már említettem. Megdobbant a szívem, amikor megtudtam, ismét az ő könyve jön. Jó, hogy a régi testvérek kapnak új köteteket, miközben az eljövendők fejezetekben jelentik a mézesmadzagot.

Mindegyik testvért szeretem valamiért, Phury és Tohr állnak tőlem a legtávolabb. Mindig félek, hogy a kedvenc karaktereimet kiherélik a gyerek-témával. Rhage is némiképp áldozatául esett ennek, viszont szép íve volt. Korábban nem értettem, mire a pánikroham. Mondjuk, még most sem teljesen indokolt, de rendben van.

Rhage még mindig halálos, szívdöglesztő és most már pocakot vakargattató nyúltilop. Mary is megmaradt önmagának, és tetszik, hogy az ő átkuknak / áldásuknak most már tétje is van. Bele sem gondoltam eddig, hogy tulajdonképpen, az ő kapcsolatuk rizikós a legkevésbé.

Bitty aranyos, nem egy idegesítő gyerekkarakter, aki sajnos, soha nem randizhat.

Nem úgy, mint K. W. – aka kicsi Wrath -, akinek akárhányszor elolvasom a nevét, egy csésze latte jut eszembe róla.

Jane és Vishous olyan fura, de ettől függetlenül az összes szemszög érdekes. Ők ketten csak azért, mert a szerelem vajmi kevéske szikráját sem igazán mutatják. Nem azt mondom, hogy nyálazzanak egymás szájába minden alkalommal, de azért túl ridegek.

Végre nem éreztem azt a széthúzást, amit eddig. Sokszor bennem volt, hogy ott élnek egy fedél alatt, de valahogy a nők nem vállalnak egymással / egymásért sorsközösséget. Ez most megtört. Ugyanakkor, Beth számomra picit idegenebb lett.

Layla és Xcor szála igencsak piszkálja a fantáziámat; sírás és heves szívdobogás váltották egymást nálam a nő miatt. A nővel annyira nem szimpatizálok valamiért, de a vele történtek. Én is majdnem ordítottam Qhuinnel együtt, a csontjaimban éreztem, amit ő.

Xcor vérségi említése nem lepett meg, mert mintha már lett volna rá utalás, vagy olvastam valahol.

Marckus, Jo – akit valamiért hol fiúnak, hol lánynak képzeltem – és Throe is felvillanyoztak, s Assail, aki eddig totál közömbös volt az ő Marisoljával, most megtekerte a tengelye körül a világomat.

A stílus továbbra is gördülékeny, könnyen olvasható, a harc, a komoly problémák és a humor jól vannak adagolva, a vizes magánszámon, és a belőle fakadó poénokon én nagyon jól szórakoztam.

Végre úgy érzem, hogy több szempontból is előrébb lépett a történet, és van benne két olyan kardinális kérdés, ami jó nagyot mozdított rajta, ha csak az Omegára és az Őrzőre gondolok.

Összességében szép volt, a végén még egy könnycsepp is kigördült.

*Ismételten olyan élethelyzetben olvastam Rhage kötetét, amikor végig gondoltam valakire, s ha már a valóságban az égvilágon nem lesz belőle semmi sem, főleg nem happy end, legalább így képzelegtem. Szerintem az érzelmi világom és Rhage könyvei között karmikus kapcsolat van.