J. R. Ward: A király

„Fekete Tőr Testvériség 12.”

Ez a sorozat az, amit igazán össze lehet hasonlítani a vajúdással. Hosszú, fájdalmas, néha csak ijesztgetnek a szelek, aztán a végeredmény annyira nem nagy durranás.

Ezt a kötetet is anno ősz közepére ígérték, és végül a karácsonyfa alatt vigyorgott vissza rám. Emlékszem, amikor decemberben is eltűnt a kiadás dátuma, akkor kezdtem róla lemondani. Még viccelődtem is, hogy a kiadás biztos a csillagászati évszakszámítást követi. S lásd, igazam lett.

Megjelent a könyv, de kiírták, hogy december legvégére fog odaérni hozzám. Túl sok várakozás, túl sok hozzáfűzött remény. Picit szomorú is voltam, mert a félelmem félig-meddig beigazolódott.

Fülszöveg

Éljen a király…

Miután évszázadokig hátat fordított a trónnak, Wrath, Wrath fia végül apja nyomdokaiba lép imádott fele segítségével. A korona azonban mázsás súlyként nehezedik a fejére. Miközben folytatódik az Alantasok Társaságával vívott könyörtelen háború, és a banditák bandája is egyre súlyosabb fenyegetést jelent, Wrath választás elé kerül, amely mindent és mindenkit veszélybe sodor.

Beth Randall azt hitte, tudja, mire vállalkozik, amikor feleségül ment az utolsó tiszta vérű vámpírhoz a Földön. Tudta, hogy nem lesz egyszerű menet. Ám, amikor úgy dönt, hogy gyermeket akar, váratlanul éri Wrath reakciója… és a távolság, amely elválasztja őket.

A kérdés az, vajon az igaz szerelem győz-e, vagy a gyötrelmes örökség kerekedik felül?

Eredeti cím: The King (2014)

Szerző: J. R. Ward

Kiadó: Ulpius-ház (2014)

Fordította: Lukács Andrea

Oldalszám: 684

Műfaj: paranormál-romantikus

puhatáblás

Kedvenc idézeteim

1)

Sokkal inkább olyan érzés, mintha a világ eltűnne az ember körül. (…) És hogy mi a legfélelmetesebb benne? Ez a köztes állapot, amikor az ember még félig a valóságban van, de félig már a saját személyes, tisztítótüzén ég… miközben érzi, hogy a valóság lassanként eltávolodik tőle, és egyre messzebb és messzebb és messzebb kerül…

2)

- Azt tudod, ugye, hogy én vagyok a király?

- Én pedig egy istenség lánya, seggfej.

3)

A múlt elmúlt… akár jó volt, akár rossz, kőbe van vésve, és már nem változik. És nekünk ebből kell vigaszt merítenünk.

4)

- A karodban tartod? – kérdezte Wrath.

Z egy ideig nem felelt.

- Majd fogom, feltéve, hogy ezt a masnit meg tudom kötni. (…)

(…)

- Milyen érzés?

- Hogy nem utálom a rózsaszínt? Kibasz… izé… totálisan férfiatlan.

5)

Ja. És a disznók megtanulnak repülni.

Vagy befagy a pokol.

Vagy Miley nem rázza többé a seggét, hanem leteszi egy székre, és a köz érdekében ott is hagyja.

6)

Van úgy, hogy az ajándék fájdalmasabb, mint a sértés.

Gondolatok

Biztos vagyok benne, hogy velem van a hiba, hogy ebben a kötetben a drámát számomra inkább az Assail-Sola szál jelentette, mint Beth „kisbabát akarok” programja. De ez egy másik tészta. Ahhoz képest, hogy Wrath és Beth jelentette a történet gerincét, a kettejük problémája nem egészen sikerült központira. Egy jó hosszú novella lett, vagy inkább egy kisregény. Mellette a könyvet teletűzdelték olyan szálakkal, történetekkel, és unalmassá vált karakterekkel, akik miatt a könyv nem indokolja a választott címet.

Plusz, szerintem a felmenők története sem tartozott szorosan a cselekményhez.

Ami Wrath-t és a trónját illeti, egy nagyobb csatára vártam, egyáltalán nem azt kaptam, amire számoltam. Úgy gondolom, hogy ameddig ő és Xcor között nem simulnak ki a dolgok, minden kötet csak átkötés lesz. – Xcor és Layla. Annyira húzzák az ő történetüket, hogy már csak azért sem érdekel túlzottan (hú, mekkora hazugság).

Apropó, átkötés. Ezt is annak éreztem. Új szálak, új szereplők, és effektíve senki dolga nem változott, a történetek többsége lezáratlan maradt továbbra is.

Kicsit még mindig azt hiányolom, hogy azon kívül, hogy leírja nyolcvanszor az írónő, hogy „testvérek”, még sincsenek együtt. A nők között is felületes szálak vannak, a férfiak brutálisak, és a kötődésük ellenére sem nyitnak egymás felé. Merevek.

Assail fejezetei megérintettek. Rettentően szomorú volt, és folytatható szál, végre sikerült érdekesnek titulálnom, viszont továbbra sem izgat fel.

Eddig az Árnyak sem hoztak lázba, most azonban valahogy ők is jobban előtérbe kerültek.

Lassiter pedig humoros, mint mindig, na, ő volt az, aki oldotta a lapok feszültségét, drámáját, unalmasságát, értetlenségét.

Rettentően sok szál volt a könyvben. Most úgy tűnik, mivel töltetéknek fogom fel, kicsit kifáradtak a szereplők, vagy az írónő. Egy ponton, amikor Beth várandós volt, és hogyhogy nem, lefogyott, megijedtem. No, nem azért, mert meghalhat, hanem inkább kísértetiesen hasonlított egy másik hasonló esetre.

Az, hogy lett még egy „szex” kiejtésű név Xhex után is arra vall, hogy valami elfogyott. Talán az ötlet, talán a lelkesedés.

Ez a harmadik olyan könyv, aminek a vége nem tetszik. Valami vagy legyen kemény, vagy legyen puha, de minden átmenet nélkül ne váltsunk át szereplőket így.

Nem temetem a sorozatot, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy lejjebb menne a színvonal. Pusztán nem lehet jót és jól írni folyamatosan.

Képek forrása: anyae.deviantart.com