J. R. Ward: Az Árnyékok

„Fekete Tőr Testvériség 13.”

A korábbiakban, bevallom, nem adtam sokat az árnyékokra. Sem Trez, sem iAm nem mozgatott meg bennem semmit, és valahogy a könyvek lendülete is alább hagyott. Elmúlt a varázs, vagy nem találtam meg benne azt az érzelmi szenvedést, amire vágytam, nem tudom.

Most karácsonyra megkaptam a soron következő Ward-kötetet, és ahhoz képest, hogy ímmel-ámmal kezdtem neki, teljesen rácsavarodva végeztem, mert egy egész délután ment azzal el, hogy olvastam.

Pedig nem akartam, mert sejtettem valami baljós véget, visszatért a régi lendület, stílus, ami miatt megszerettem az írónőt.

Fülszöveg

Trez „Latimer” valójában nem létezik.  Árnyékként él és dolgozik az emberi világban ezzel a kitalált személyazonossággal. Kisgyermekként a szülei eladták a S’Hisbe faj királynőjének, Trez viszont elszökött, és bártulajdonosként évek óta a New York állambeli Caldwellben él. A szexrabszolgaság elől menekült el, amire a királynő kényszeríteni akarta. Soha senkire nem tudott igazán támaszkodni… csak ikertestvérére, iAmre..

iAmet mindig is egyetlen cél vezérelte, megóvni testvérét az önpusztítástól. Már úgy érzi, hogy kudarcot vallott, amikor Trez életében megjelenik a kiválasztott Selena. Ekkor azonban már túl késő. Elérkezett az idő, hogy Trez teljesítse a kötelességét, és nőül vegye a királynő lányát. Nincs menekvés, nem tehet semmit, hogy elkerülje.

Csapdába esve a szíve vágya a kéretlen sors között Treznek el kell döntenie, hogy bajba sodorja-e saját magát és másokat… vagy örökre hátat fordít a nőnek, akit szeret. Ekkor azonban váratlan tragédia történik, amely mindent megváltoztat. Az érzelmileg mélypontra került Treznek muszáj újra életcélt találnia, különben örökre elveszíti önmagát és a lelkét. iAm pedig, a testvéri szeretet nevében arra készül, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot…

Eredeti cím: The Shadows (2015)

Szerző: J. R. Ward

Kiadó: Art Nouveau (2015)

Fordította: Lukács Andrea

Oldalszám: 688

Műfaj: paranormál-romantikus

puhatáblás

Kedvenc idézeteim

1)

Senki sem kéri az életet.

2)

Tudok én hasznos is lenni, legalább annyira, maennyire dekoratív.

3)

(…) tudod, én mitől félek a legjobban? A zombi apokalipszistől. (…) Az borzalmas lenne. Az ember feldobja a talpát, aztán még mindig a földön rohangál, bűzölög, és soha véget nem érő Atkins-diétát folytat.

4)

Ha szükségünk van csodára, megkapjuk.

5)

Van az úgy, hogy a gonosz, ami ellen az ember harcol, nem olyasmi, amit megüthet, lelőhet vagy megcsonkíthat. Sőt, néha még csak meg sem sebesíti.

És ez rohadtul szörnyű.

6)

Csak azt kell megőrizni, amit el lehet veszíteni.

7)

(…) bizonyos utakon csak egyedül mehet végig az ember.

Gondolatok

Amit a bevezetőben leírtam, azt tartom most is. Visszatért az első könyvek sodrása, hangulata, és ez tetszett, pedig nem is annyira a szexen volt a hangsúly, vagy a humoron. Bár lehet, hogy ezt megint olyan periódusban olvastam, ami miatt megérintett, nem tudom. De volt egy pár oldal, amin bőgtem, és beigazolódott, amit mondogattam a barátaimnak, hogy ez bizony nem lesz egy vidám könyv, habár a vége jó.

Rhage és Mary számára elő lett készítve a terep, hogy ők vigyék a következő rész vezérfonalát. Arra kíváncsi vagyok. Főleg, hogy a rettenthetetlen harcosnak kialakuló pánikbetegsége van. Az is tetszett, hogy végre szerepelteti az eddig megismert férfiakat és nőket. Nagyon hiányoltam, hogy ott élnek egy házban egymás hegyén-hátán, és olyan, mintha nem is találkoznának. Most mindenki mozgósította magát, kivették részüket Trez, iAm és Selena problémáiból. Végre Testvériségként viselkedtek.

Így képzelem el őket: Selena és Trez

Selena. Végig tudod, hogy mi lesz vele. Elkerülhetetlen, de akkora érzelemmel megy neki az írónő az ő szálának, hogy teljesen felfal magának. Tetszett, hogy nem a magában kesergő, hanem az utolsó napjain tényleg élő kiválasztottá válik. Mindent megtesz azért, hogy a Zár ne vigye el csak úgy, hanem emlékeket hagyjon maga után, hogy Trez szívében éljen örökké. Belevaló nő, nem szende, mint az ilyen főhősnők általában.

Trez pedig, bár sok helyütt kicsit zavarosnak éreztem a gondolkodását, emelt fővel hajthatja álomra a fejét minden napfelkeltekor. Nem tudom, milyen lehet neki. De bele tudtam magam élni a helyzetébe abszolút, sőt, akit hagytak már el, azoknak az ő története erőt adhat, gondolatokat, és talán egy kis önmonitorozásra is okot adhat.

Cselédről is lehet tudni, hogy kicsoda, pláne, amikor s’Ex rápirít első körben. Ő és iAm aranyos pár, amolyan szűz a szűzzel találkozik sztori. Bénácska, félreérthetős, megmosolyogtató, megríkató, megnyugtató. Lehetett volna hosszabb az ő történetük, vagy részletesebb, mert aranyosak voltak együtt, üdítő volt olvasni róluk.

Így képzelem el őket: cseléd és iAm

Picurkát olyan behatást keltett amúgy, hogy Ward felhasználta újra az ikrek problémáját és megoldását, mint mondjuk Zsadist és Phury esetében. Volt egy kis szexrabszolgaság, amit Rehvenge-től láthattunk a korábbiakban. Nem volt zavaró, de egy-egy pillanatra olyan volt, mintha ezt már olvastam volna. Ettől függetlenül viszont, jól keverte a lapjait az írónő.

Amivel továbbra sem tudok napirendre térni, az Xcor és Layla. Lehet, hogy a megjelenés lassúsága miatt, de úgy érzem, már vagy öt éve terhes. De nem, mert még a második évben jár. Meg az a vekengés, ami kettejük között van. Akarlak, de nem lehet, de mégis, jaj, de mégsem, te is akarsz, igen, én is akarlak, de nem lehet, de igen, de nem. Amikor a csaj eltörte a kezét, azt gondoltam, a tétovaságért kapod, teeeee! >:@

Az meg szerintem csak az én szememet szúrta, hogy rendben van, hogy a király szó szerint hatalmas. De Abalone hozzá képest hobbit. Beteríti a tenyere a fél hátát? Hát, ki mekkora?

Az árnyékok kultúrájáról is szívesebben olvastam volna többet, mint az asztrológiai függőség.

S mit adott a könyv? Számomra jó sok gondolkodnivalót a saját kapcsolatom szempontjából. Félre kell tenni a nüanszokat, aggályokat, hogy ki lehessen teljesedni. Néha megéri várni, mert olykor az hordozza a megoldást, és nem az itt és most, azonnal kell. Ugyanakkor, nincs olyan probléma, amit ne lehetne rendezni, és az élet mindig megy tovább. Az a nem mindegy, mi hogy állunk hozzá, mert nem az élet, isten, vagy az idő javít a dolgokon, hanem mi magunk. Mert mondjuk mondhatom azt, hogy 2016 az én évem, de csak akkor, ha teszek érte. A két iker története, mint a jó- és balszerencse változó arcai talán erre adnak nekünk útmutatást. Kitartást és reményt. Amellett, hogy az életbe kellenek a veszteségek.

A könyvnek volt egy tökéletes ritmusa. Hullámzóan jöttek a nyugodt, izgalmas, szomorú és boldog részek. Megint sok szálon indultunk el, és tartunk bele a jövőbe, viszont folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet minden szál irányába.

Assail továbbra is izgatja a fantáziámat. Most már Paradise is, meg Throe is, mert remélem, ő lesz az egyik főgenyó a későbbiekben, aki innen-onnan megkavarja az állóvizet.

No, befejezem az ajánlót, mert hosszúra nyújtottam, bár tudnám még mondani, csak az erősen spoileres lenne.