A. M. Aranth: Oculus

„Oculus 1.”

Szemeztem már a szerző műveivel, és mi mást karmolhattam volna fel elsőre tőle, mint egy sci-fit?

Vernor Vinge olvasása közben megcsömörlöttem a műfajt illetően, és mégis, egy másik sci-fivel törtem meg a punnyadást. Kicsit féltem tőle, mert nem akartam csalódni, direkt nem olvastam róla semmit, csak Könyvhéten a kezembe nyomták, amikor kértem, hogy ajánljanak valamit, és úgy voltam vele, egy életem, egy halálom, viszem.

Nem bántam meg.

Fülszöveg

Mit tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban vagy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.

Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?

Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.

A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.

Szerző: A. M. Aranth

Kiadó: Főnix Könyvműhely (2017)

Oldalszám: 420

Műfaj: sci-fi

puhatáblás

Kedvenc idézeteim

1)

Amikor megszülettem, még másmilyen volt a világ. Gyors, kifinomult, művelt és erős. (…) És ahogy az az erővel lenni szokott, mit sem ér, ha nem tudod megmutatni.

2)

Az én sötétségem más. Az én árnyékom nem elrejti a világot, hanem magyarázza.

3)

Eközben én magánuniverzumok között cikáztam, civilizációk tucatjait menedzseltem vagy roppantottam össze, élőlények milliárdjait figyeltem, fizikai törvényszerűségeket változtattam meg és értelmeztem át ez alapján a világokat.

Isten.

4)

(…) régen mi bújócskáztunk és kergetőztünk a hóviharban, most a hóvihar bújik meg a lelkünkben.

5)

A világ egyik része süket rá, mert nem hiszi, hogy igazat mondasz. A világ másik része pedig süket rád, mert tudja, tudni véli már mindazt, amit mondani akarsz, azt, hogy fáj valami.

6)

Én azt mondom, nem létezik a szabadság. Abban a pillanatban megszűnik, hogy elveszik tőled azt, amit szeretsz.

Gondolatok

Van az a sci-fi, amely inkább pszichológiai-filozófiai szempontból az. Egy másik műfaj, amikor egy lerágott csontot szopogatunk újra és újra, mint az MI, az időutazás…stb. És van a minden értelemben „poszt” YA. A negyedik, amikor minimum matematikából kell doktorálni, hogy megértsd, de ezt külön kezelem. Ez nagyon réteg. Az első háromból még nem olvastam olyat, ami fedte volna mindhármat, mert mintha azok alapból kizárnák egymást. Eddig.

Könnyen érthető, és olvastatja magát. A szövegen érződik a háttérmunka, egyrészt, mert nem csak annyit tud leírni, mint én, hogy nyomjuk meg a piros gombot – bár megnyomják, ezen azért emiatt felröhögtem -, és úgy van átadva a „science” rész, hogy a leglaikusabb ember is megérti.

A regény kétharmadának végén kapjuk az összes szemet bántó hibát. Szavak egybeírva, hiányzó és más betűk. Nem szeretek ezen rugózni, de annyira sok volt hirtelen, hogy feltűnt, megjegyeztem, bocsánat. Az élvezeti értékéből nem volt le semmit szerencsére.

A kötet első fele belevezet a világba, felépíti azt, megkapjuk az alaphelyzetet. Van benne kolonizálás, kitekintés pár morális problémára, sejtető idegen flóra és fauna, némi technológia. Az első harmad végén a fenyegetés is bejön a képbe, illetve, itt kezdődik el a YA igazán. Én ebben nem csak a picsogást látom, hanem a beszélgetések etikai kérdéseket vetnek fel. Helyes-e? Jó-e? Élhető-e? Engedhető-e?

Nem követjük percről percre a szereplők életét. Az egyik fejezetnek vége, a következőben máshol vagyunk, fél mondattal leírva, miért. Az unalmasságot elvette így, és a történet mozdul egyet.

A harmadik etap a katarzis, egy emberi gyarlóságtól túlfűtött csata. Kívül is, belül is. Másrészt, korábban gondolsz valamit, majd belealtat abba, hogy á, dehogy, aztán a homlokodra csapsz, hogy mégis… csak máshogy.

Mindig minden formálódott, mozgott, változott.

Pofátlanul folytatásért kiált.

Számomra a karakterek a legutolsó macskáig rendben vannak, kivéve Verity Cadogant. Nem tudtam hova tenni, és a személyére adott válasz nekem idegen és nem kielégítő.

Az oculusok kicsit emlékeztettek a Rúnalovagok Naplóira.

A könyv végi segédlet egy jó ötlet!

Szóval, a klasszikus sci-fire ráült az újító szellem. Szórakoztat, és gondolkodásra késztet. Maradt jó pár kérdésem, amit szívesen megvitatnék bárkivel, mert a regény után kíváncsi lennék a feltett kérdésekre való válaszokra.

(Plusz, valamiért folyamatosan a tetrakromancia járt az eszemben végig. Ne kérdezzétek, miért.)

Képek forrása:

pinterest.com

deviantart.com/bunnybennett