Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Fülszöveg

„Mi ez – A múlt vagy a jövő?”

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla…

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek – aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de ezután már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.

Kedvenc idézeteim

1)

A szarkofág olyan holttetem, amely lélegzik. Halált lélegzik.

2)

Több mint húsz év telt el a katasztrófa óta, és még mindig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy miről teszek tanúságot: a múltról vagy a jövőről? Olyan könnyű lecsúszni a banalitásba… A borzalom banalitáásba… De én úgy nézek Csernobilra, mint egy új történet kezdetére – ez nemcsak tudás, hanem előtudás is, mert az ember ennek hatására kezdte vitatni az önmagáról és a világról alkotott korábbi elképzeléseit.

3)

Halál rejtőzött mindenütt, de ez valamilyen más halál volt. Új maszkot viselt, korábban ismeretlen külsőt öltött.

4)

A győzelem nálunk nem esemény, hanem folyamat. Az élet harc.

5)

Néha átvillan az agyamon egy szentségtörő gondolat: és ha az egész kultúránk csak egy láda, tele régi kéziratokkal? Minden, amit szeretek…

Gondolatok

Persze, előbb láttam a HBO sorozatát, mint olvastam volna a könyvet. Megrázó mind a kettő. Nem éltem át, és nem is akarok hasonlót átélni. Pokoli lehet.

Pont ezért is nem tudom, hogy szépirodalom-e ez vagy dokumentumregény, elvégre, interjúk, tapasztalatok olvashatók benne a katasztrófáról, és rengeteg időt és utánajárást igényelt, mégis egy szépíró szemén keresztül látjuk az egészet.

Nem kellettek érzelmi ráhatások, a valóság tényei Alakszijevics köntösében rendkívül érzelmesek, meghatóak, megrázóak. A sokk ténye a valóság.

Nem hatásvadász és nem szájbarágós.

Katonák, munkások, likvidátorok, özvegyek, gyerekek, lakosok történetei.

Nem lehet egyszerűen felfogni azt, amiről szól.

Ha túllátunk a szovjet traumán, a katasztrófán, ez egy tükör a világnak: ilyenek vagyunk mi. Kicsiben úgy, mint nagyban. Helyben, mint világszerte. Valaki csak kicsit, valaki nagyon. Szól arról, miért kellenek a szolgalelkű, naiv emberek? Miért fontos és kinek jó a butaság, a tudatlanság? Hol kezdődik az ostobaság káros hatása. Milyen az állami felelősség, és kik az igazi hősök? Nem utolsó sorban milyen hatása van annak, ha egy nyilvános megszégyenüléstől félő nép/ember hazudozni kezd. Nem csak a közvetlen környezet issza meg a levét az itt és mostban.

Ez a dolog mindenhogyan borzalmas.

Csak erős idegzetűeknek való ez a könyv, és annak is, aki érdeklődik a téma iránt.