Kötelező olvasmányok és a NAT

Nemrégiben látott napvilágot a hányattatott sorsú Nemzeti alaptanterv, amiben engem, mióta elvégeztem a gimnáziumot a dolog irodalom része izgat igazán. Mert azt a hiú ábrándomat nem kergetem ezzel kapcsolatban, hogy az életre neveljenek, vagy normális nyelvórák legyenek, esetleg a történelem és az irodalom valahogy időrendbe keveredjenek, például, hogy ne a második világháború alatt próbálkozzunk az Antigonéval.

Nem rágtam át magam rajta, cikkeket olvasgattam a témában, és lám, gyakorlatilag semmi sem változott az elmúlt évekhez képest.

Wass Albert művek, Toldi, Az ember tragédiája, Légy jó mindhalálig, Egri csillagok, A helység kalapácsa, Pál utcai fiúk, János vitéz. Mellettük megjelenik Szabó Magda, Choli Daróczi József, Agatha Christie, Hrabal, Márquez, Shakespeare és Moliére is.

MELEGEN AJÁNLOTT KÖTELEZŐ

Nem lehet a témát személyes gondolatok nélkül leírni, így a kályhánál kezdem. A fent felsoroltak cseppet sem voltak a szívem csücskei, következésképpen, ímmel-ámmal olvastam a kötelezőket, vagy el sem olvastam őket, esetleg csak rövidítve. Nem értettem. Egyszerűen nem voltam elég érett a Kőszívű ember fiaihoz vagy Az aranyemberhez. Iskolán kívül a szüleim rengeteg könyvet olvastak, az évek alatt szép könyvtárat hoztak létre. Anyukám adta a kezembe a Csíkos és Pöttyös könyveket, Robin Cookot, édesapám A zöldsapkásokat és Kurt Vonnegutot, meg Rejtőt. Amiket ők adtak, elolvastam. Később gimiben már muszáj volt elolvasni – persze kijelentettem, hogy Az aranyembert nem – a kötelezőket, de a szüleim nélkül sosem szeretem meg az olvasást. Ők tudtak hozzá kedvet csinálni, ismerték az ízlésemet.

A másik ok osztálytársaim voltak, főleg egy fiú miatt kezdtem el olvasni, aki tetszett, és beszélgetni szerettem volna vele. Azt olvastam, amit ő, és így valahogy más megvilágításba helyezkedtek azok a kötelezők is, amiket nem szerettem, illetve ő a tanár által mondott „melegen ajánlott olvasmányokat” vette a kezébe.

A „melegen ajánlott irodalom” volt az, amit vagy nem tudtunk venni órán, mert nem volt rá idő, vagy a tanár úgy gondolta, hogy az esetleg érdekelhet minket. Azok között mindenféle író, műfaj, kor szerepelt szinte válogatás nélkül.

Míg órán például megesett, hogy fél évig a Bibliát elemeztük, aztán rohamléptekben mentünk az anyaggal tovább, mert év végére végezni kell az adott penzummal. Később tanárcserék voltak, egyik sem volt a helyzet magaslatán. Volt, hogy egy hétvége alatt kellett kötelezőket kiolvasni; pénteken feladták, hétfőn dolgozat vagy felelés, a tanár meg a térdét csapkodta, hogy nem megy nekünk, és ő nem érti.

GONDOLKODJ SZABÁLYOK KÖZÖTT

A másik probléma amellett, hogy nagyon megy most a „magyarrá nevelés”, hogy nem gondolkodhatsz máshogy. Úgy gondolkodhatsz, ahogy azt megkövetelik, de ha saját gondolatod támad, az rossz, nem mondhatod ki, nem kérdezhetsz rá. Mondjuk, a verselemzéseknél. Mire gondolhatott a költő? Ugyebár. Ugyan már! Azt rajta kívül szerintem senki nem tudja, de lényeg, hogy nem engednek elmászkálni, csak a körön belül lehet mozgolódni. S, ha nem érted a szöveget, akkor csak bólogatni tudsz, de se a kérdést, se a választ nem fogod tudni. S mint tudjuk, az élet nem ilyen. Ha nem tudsz önállóan elvégezni egy feladatot, mehetsz a levesbe.

„CSODÁLATOS NAGY, KÉK BURA ALATT”*

A harmadik dolog, amit imádtam többed magammal együtt, amikor olvasónaplót kellett készíteni, vagy kérdezz-felelek házi feladatokat kaptunk, mert ott kutatni kellett, elképzelni, ezért valahogy könnyebben tudtuk feldolgozni a Pál utcai fiúkat, vagy másokat, de sajnos, ilyenből kevés volt.

A fiatalokat, gyerekeket rávezetni kell az olvasásra, ám most nagyon afelé megyünk, hogy elrettentsük őket. Egyrészt, nem fogják érteni, másrészt túl sok minden van bezsúfolva túl kevés idő alá**.

Aláírom, hogy kellenek a nagyok, a régiek, a klasszikusok, és ha már magyarok vagyunk, akkor a magyar irodalom, de kellenének olyan olvasmányok is, amik ha másért nem is, csak azért legyenek, hogy

a) tudjanak gondolkodni – Mit szeretek? Mi a véleményem? Hogy lehet az élethez hozzáállni?

b) tudjanak választani – ha az egyik tetszik, lehet, hogy a másik is fog? Ha nem tetszik, merem-e letenni, mást választani? Vannak lehetőségeim?

Rengeteg embert undor fog el az olvasás kapcsán. Üres, unalmas időtöltésnek gondolja, kényszernek, csak azt olvassa el, ami három sornál nem több. Vannak ilyenek is, de köztük elveszik az is, aki esetleg olvasna / olvashatna. Nem mindenki születik az olvasás szeretetével.

Mint én is. A kötelezőket általában akkor olvastam el, amikor kedvem volt hozzá, párat iskolaidőben, a többit a nyári szünetben.

A viszonylagos szabadságom pedig most ott tart, hogy igen szépen megpakolt könyvespolcaim vannak, szabadidőmben olvasok is.

Mindent összegezve, én nem gondolom, hogy a diákokat is bele kell ebbe vonni, de gondolni kell velük. Igenis, több kortárs irodalom kell, igenis több olyan fantasy és sci-fi, ami erősíti a mainstream vonalat, mert azokat mindenki olvassa, ők is, talán kicsit közelebb is áll hozzájuk, és nem utolsó sorban, megszeretteti velük az olvasást.

A telefonkönyvszerű adatoktól, írói önéletrajzoktól, a száraz óráktól és anyagoktól nem fog megjönni a kedvük. Inkább elfordulnak a könyvektől, mert kudarc élményük lesz az olvasás kapcsán, nem pedig siker. És ez a kulcsa mindennek. Ha sikerül valamit elolvasni, és az még tetszik, gondolatokat ébredsz, amiket meg tudsz vitatni anélkül másokkal, hogy butának lennél bélyegezve, afelé fordít, hogy legközelebb is levegyél valamit a polcról, netalán olyan felnőtt legyél, aki nem a ruháitól és cipőitől nem tud mozdulni a lakásban, hanem a felhalmozott könyvektől.

*Pál utcai fiúkban az eget jellemezték így.

**Bár az óraszám némileg csökkent, az adag maradt a régi.