Almási Kitti: Irigység, kibeszélés, rosszindulat

Fülszöveg

Közel másfél évtizedes pszichológusi praxisom során még soha egyetlen kliens sem érkezett hozzám azzal a panasszal, hogy az irigységtől szenved, miközben nagyon gyakran az derült ki, hogy ez is fontos szerepet játszik a problémában. Az irigység ugyanis rendkívül gyakori, roppant kínzó, ám úgyszólván felvállalhatatlan érzés, amit általában még saját magunk előtt is szégyellünk és igyekszünk letagadni. Másoknak pedig végképp nem valljuk be, ha irigyek vagyunk valamire, mert ezzel csak még jobban felemelnénk azt, akinek a fölénye már amúgy is fáj nekünk, és csak még inkább vesztesnek éreznénk magunkat vele szemben. Ha azonban sohasem gondolkodunk és beszélünk erről az érzésről, akkor csak annál több feszültséget, kudarcot és rombolást hoz az életünkbe.

Arról már annál gyakrabban panaszkodunk, hogy mennyire sok irigy, rosszindulatú ember vesz körül bennünket, de fogalmunk sincs, hogyan védhetnénk meg magunkat az általuk okozott kellemetlenségektől és fájdalmaktól.

Könyven célja kettős. Egyrészt szeretném, ha felismernénk és elfogadnánk, hogy időnként bennünk is van irigység, és ha jól gazdálkodnánk ezzel az érzéssel. Vagyis ahelyett, hogy önmagunkat emésztenénk, gyengítenénk és másoknak próbálnánk ártani, saját irigységünket arra használnánk, hogy a vágyott célok felé segítsen minket. (Mert igen, erre is használható!) Másrészt pedig azt is fontos megtanulnunk, hogy miként óvhatjuk meg magunkat mások irigységének, rosszindulatának, gonosz pletykájának ártó hatásaitól, hogy ezek ne téríthessenek le minket a választott utunkról.

Kedvenc idézeteim

1)

Amit nem tudunk kimondani, és ezáltal tudatos kontroll alá vonni, annak sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva.

2)

Úgy is mondhatnám, hogy a saját tehetetlenségérzetünkből adódó feszültségetazal igyekeznek csökkenteni, hogy a másik emberre hárítják a felelősséget a frusztrációjukért.

3)

Aki ugyanis önerőből megteremt valamit, az ettől a folyamattól olyasvalamit kap, ami elvehetetlen. Akkor is, ha a megszerzett javakat később esetleg elveszíti – amit önmagáról tud, az mindig megmarad.

4)

(…) mint ma, a nárcizmus korában, amikor az önmagát hol törpének, hol óriásnak érző, instabil ember mások irigységében keresi saját fontossága és nagyyszerűsége igazolását.

5)

A fájdalmas részletek aprólékos közlése: bántás, agresszió. Ilyet nem teszünk azzal, akit szeretünk.

6)

Sokkal szerencsésebb ember az, aki meg tud állni egy bizonyos ponton, és képes azt mondani: ennyivel megelégszem.

Gondolatok

Barátnőmnél voltam, és ameddig ő aludt, úgy gondoltam, elolvasom, mert akkor (tavaly ősszel) nagyon is foglalkoztatott az irigység témaköre. Állandóan azon gondolkodtam, hogy gonoszak-e a gondolataim, érzéseim, féltékenységből vagy irigységből fakadnak-e? Nem jelentett megoldást a problémáimra, mert ezt még egy halom hasonló témájú beszélgetés követte, viszont elgondolkodtatott.

Ma, amikor állandóan versengünk egymással valamiért, azt hisszük, a pénz és a kapcsolatok szolgálják a megfelelő alapot a tehetség, a tudás és a kemény munka helyett. Aki sikereket ér el, ahol mi is szeretnénk labdába rúgni, ott felüti a fejét az irigyég, és a média, főleg a közösségi erre csak jobban ráerősít. Az irigységet és a féltékenységet nem valljuk be, csak halkan vagy hangosabban puffogunk, ócsárolunk másokat, lenézzük őket, mert az ő hibájuk. Keressük a hibákat, hogy valamibe bele tudjunk kötni ahelyett, hogy megkérdeznénk magunkat, mi gátol meg minket abban, hogy legalább megpróbáljuk azt, amit a másik is? Ja, akkor fennáll a bukás veszélye, és az már rajtunk múlik, nem a másikon… mert ugye, a másik a hibás.

Kétségtelen tény viszont, hogy az irigység, mint olyan, kikerülhetetlen, mindenki átéli; vagy másokét elszenvedik, vagy a sajátjukban fortyognak.

Szeretem Almási Kitti videóit is. Azokhoz képest barátibb hangvételben lett megírva, rengeteg példával, melyek segítik a megértést. Sok a mások története is, kitérve a médiára, amiből tanulságokat vonhatunk le magunknak. Pont ezért a saját kártékony viselkedésünkön is elgondolkodhatunk.

Sajnos, többet nem tudunk tenni, mert a kivédés, az elhárító mechanizmusok, a megoldások nem nagyon lettek kitárgyalva, mint az irigység háttere sem igazán.

Újat nem adott, viszont megtudtam, hogy rengeteg fogalommal vagyunk képesek összemosni, például a féltékenységgel, amitől nehéz különkezelni, mert úgy szinonimák, hogy mások.

Önismétlés nem volt benne, nem tér vissza önmagába újra és újra. Talán ez köszönhető a hosszának is. Van egy kis hiányérzetem. Ettől függetlenül nem rossz, sőt, olvasmányos, nem egy száraz pszichológiai szöveg.

„Meggyógyítani” magunkat nem lehet általa, de mondom még egyszer, gondolkodásra késztet.